Néha a forró nyári éjszakákon elkap valami különös hangulat. Nem melankólia, nem nosztalgia, nem szomorúság. Valami. Ilyenkor csak ülök az ablakban és nézem a csillagokat, mintha várnék valamire. Egy emlék? Egy szó? Egy pillanat? A sötét ég és a csillagok hipnotikus erővel hatnak. Halk, mélyről jövő ütemes dobszót hallok. Vagy ez csak a szívem?
Nézem az eget, és úgy érzem, van ott valami, amit nem látok. Egy emlék, egy pillanat, egy hangulat – egy fekete szivárvány. Mindig ott van, csak most nem látom, mert sötét van.
Már nem fontos, és egy kicsit mégis az. Olyasvalami, ami, ha utánakapsz, szétfoszlik a kezedben, de ha messziről nézed, akkor különleges és ragyogó. Nem tudom megfogni, csak nézem. Most nem látom, ahogy ragyog az éjszakai égen – talán a felhők takarják? –, csak tudom.
A fekete a legszebb szín, az egyetlen, ami minden más szint tartalmaz. Egy titkos kód. Egy közös titok. Egy összetört álom. Sötét és mégis ragyogó. Különleges. Egy látásmód.
A lelkem mélyéről előkerül egy szilánk, és próbálom szavakba önteni, de nem tudom, csak nézem. Érzések, képek, sejtések kusza hálója. Talán én magam sem értem igazán, csak érzem. Talán látom is, de csak úgy, mintha egy régi, homályos üvegen át nézném. Ezt jelenti a felejtés? Egy homályos emlék, egy halvány érzés, és valami, amit nem lehet megnevezni – mert már senki nem emlékszik rá.
Szavak, amiket egykor nem mertem kimondani – most pedig már nem tudok. Ha megpróbálom, elszorul a torkom és küzdenem kell minden egyes levegővételért. A csend egyszerre áldás és átok. Többet mond, mint kellene, de soha nem eleget.
Tudtad, hogy darabokban is lehet létezni? A szilánkokra tört lélek is funkcionál – csak egy kicsit jobban fáj. A töredékek emlékeznek az egészre, de nem merem összerakni. Nem akarom újra látni a képet. Félek tőle.
Csillogó üvegszobor, mely megtöri és szétszórja a fényt. Kívülről ép, tökéletes, de ha hozzáérsz, darabokra hullik. Hideg, néma - és csak őt tudja, hogy a fénytörést a belső szilánkok okozzák.
Forró, nyári éjszaka van. Csak én vagyok és a csillagos éj. A szivárvány még mindig ott van, de már csak én látom.
Szúrni kezd a szemem, és érzem, hogy egy könnycsepp kibuggyan. Nem törlöm le. A sötétség elrejti.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése