Az algoritmus úgy dönt, hogy ma épp őt dobja eléd. Egy név. Egy kép. Egy dátum.
Egy lepecsételt ajtó a lélek mélyén. Emlékek. Sötétség. Félig lezárt múlt. Egy soha be nem gyógyuló seb.
A gyomrod összerándul. Nem a seb fáj – hanem az, hogy már nem is kéne, hogy fájjon. Az, hogy a múltad szögesdrótjai még mindig a húsodba marnak, miközben te rég tovább léptél. Csak egy régi seb, amit az idő még nem mosott el teljesen.
A szoba sötét, csak egy fekete lepellel letakart tükör áll középen. Nézem és közben arra gondolok: mi nézne rám vissza a türköből, ha lerántanám a leplet? Én magam? Egy homályos, megkopott alak? Vagy a múlt árnyai? Torz alakok, akik már-már emlékezetből is kihullanának – ha hagynám.
De nem hagyom.
Ott állok a lepellel letakart tükör előtt, és már maga a kérdés is egy seb. Mi vagyok én valójában?
A lepel lehullik. A tükör üres. Csak én vagyok ott, a sötétben, egy régi sebbel, ami már nem is vérzik – csak emlékszem a vérre. És már tudom: nem a fájdalom a seb, hanem a ragaszkodás a sebhez. A múltam nem bánt, csak én tartom életben. Miért? Mert kényelmesebb ott hagyni a régi ajtó mögött. Hagyni, hogy szép csendben elrohadjon és a rothadás mérgező nedvei beszivárogjnak a falakba. Könnyebb, mit kitépni onnan a lelkem egy darabjával együtt. Félelem? Lehet. Mitől? Nem tudom.
Ez a múlt.
Egy emlék emléke.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése