Levél a semmibe

Néha eszembe jut, hogy írjak neked. Aztán felmerül a kérdés, hogy hova küldjem? Meg amúgy minek? Mit kérdeznék, hogy hogy vagy? Nem vagyok biztos benne, hogy tényleg tudni akarom. Meséljek arról, én hogy vagyok? Azt pedig te nem akarod tudni.

Néha eszembe jutsz. Nem szándékosan. Elég egy hangulat, egy mozdulat, egy illat. Olyankor újra ott vagyok veletek. A kocsmában. Abban az évekkel ezelőtti pokoli jelenetben. Látom magam előtt, hallom a hangokat – a kocsma alapzaja, a zene, a nevetés, érzem a sör, az izzadtság és a dezodorok semmivel sem összetéveszthető, gyomorforgató egyvelegét. Újra ott ülök, a fal és az asztal közé szorulva, és a megalázottság érzésével küzdve próbálok úgy tenni, mintha nem tudnám, mi történik körülöttem. Mert ha kizárom, akkor nem látom, nem igaz? De hogy zárjak ki valamit, ami az orrom előtt történik?

És érzem, hogy közeledik…

A belső remegés, az elhomályosuló látómező, a légszomj, az indokolatlan félelem és a kézremegés. Uralkodj magadon! – mondom magamnak. De ez nem olyan dolog, amit uralni tudok. Csak jön és jön, én pedig fuldokolva küzdök, hogy legalább ne látszódjon. És a világ beszűkül. Nincs más csak én, a légszomjam és a reszketés. A józan ész ilyenkor sikoltva vonul a sarokba. Én pedig csak arra vagyok képes, hogy két lélegzetvétel között ne ájuljak el. A hullámvasút elindult és nincs megállás – jönnek a könnyek, a hányinger, a remegés és legsötétebb rémálmok. Szorongat, és élet-halál harcot vívok minden egyes lélegzetvételért, de tudom, hogy előbb-utóbb alulmaradok. Szorongat a félelem, görcsbe ránt és nem ereszt. Egyetlen tiszta gondolatom maradt: élni akarok!

Nincs mitől félni. Persze, ezt én is tudom – mégis félek. Mitől? Nem tudom. Csak félek. Csak túl akarom élni.

Aztán a roham véget ér. Lassan enyhül a félelem, enyhül a remegés, elapadnak a könnyek. Én pedig kavargó gyomorral, fáradtan elterülök a padlón, és arra gondolok, meddig tart még ez a pokol?

Sokat gondolkodtam, hogy mondjam el. Elmondjam-e? Végülis nem a te problémád. De a te hibád.