Epilógus

Hosszúnak tűnhet egy perc. Hosszúnak tűnhet egy óra. Hosszú lehet akár egy nap, egy hét egy hónap vagy egy év.
Ugyanígy törhet darabokra egyetlen másodperc töredék alatt minden.
Ez is ugyanolyan napnak indult, mint a többi. Felkeltem. Sírtam. Szorongtam egy kicsit. Ültem, álltam, ültem, álltam.
Gyűlöltem magam. Minden gondolatomért, minden tettemért, minden ki nem mondott szóért, minden nem megválaszolt kérdésért.
Rosszul voltam attól, hogy akkor aznap is felkeltem és mondanom kellett valamit. Hosszú hónapok hallgatása után már nem várathatott magára.
Attól, hogy az én talpam alatt már nincs talaj, nem kell mindenki mást a mélybe rántani.
Ő tudta.
Ő akkor már rég tudta és mégsem szólt.
Minek megrángatni a pókháló egyik oldalát, ha tudja a pók mi a dolga. Sződd csak szépen...aztán majd kiderül megtapad e itt ott.
Ezen sanyarú hitvány életem legrosszabb egyben legátgondoltabb, legésszerűbb döntését hoztam meg.

" Azt szerettem meg benned, hogy egy önálló, értelmes és vicces nő vagy. Mára képtelen vagy egyszerű döntéseket is meghozni."

Depresszió, pánik rohamok, szorongás. És ezek csak azok, amiknek nevet adtam. Hogyan? Miért? Na hát igen.
És mégsem.
Semmi, de aztán tényleg semmi kurva okom nem volt egyikre sem. De megtörtént.
Ő próbált segíteni.
Én nem hagytam.
Hozta a hibát. El kellett, hogy engedjem amíg még nem késő. Ki kellett, hogy mondjam de még erre sem voltam képes.
" Beszélnünk kell."
Majd sétálva az úton. Ő sétál. Én sírok. Megállok.
" Segítsek?"
Csak bólintottam. Mind a ketten tudtuk mi következik. Mennem kell, de bármikor szívesen látnak.

" Onnantól, hogy meghoztál egy döntést a szervezeted reagált".

Nem evilági lény lakomája voltam aznap este, minden könnyemmel és kínkeservemmel.


Tavaly januárban elment mami. Azt hittem akkor, hogy ez életem legnehezebb hónapja és ha ezen túl leszek,semmi nem állíthat meg.
Tévedtem.
Nem kicsit.
Az elkövetkező hónapok embert próbálóak voltak.
Sosem laktam ezelőtt egyedül.
Azt mondta, az öngyilkosság nem opció, ha nem szeretném üveggolyóban végezni.
Hazudnék, ha azt mondom nem fordult meg a fejemben.
Elkezdődött egy új élet, de nekem fogalmam sem volt hogyan éljem, hiszen el vagyok veszve egy éve. Mégis mit kellene tennem?
Kivel kellene erről beszélnem, hogy ne csak annyi legyen a válasz, hogy tedd magad túl rajta.
Így inkább akkor sokszor egyedül. Vagy pótlékokkal.
De mi van amikor egyedül vagy?
Egyes egyedül a gondolataiddal.
Hú, említettem a pótlékokat. Pótcselekvések. Vettem csodálatos szőnyeget, amit telesírhattam éjszakánként elalvás előtt.
Vettem sok féle illatos tusfürdőt, hogy lemossam magamról a mocskot amit a bűntudat és szégyenérzet szárított rám.
Végig ott volt velem.
Segített.
Néha próbáltam kerülni.
Nem azért, mert nem szeretem vagy tisztelem, hanem egyszerűen nem éreztem úgy, hogy megérdemlem azt a bánásmódot amit kapok.
Meg kellett tanulnom elfogadni magam.
De nem úgy, mint előtte...hanem úgy igaziból.
Hosszú hónapok teltek el úgy, hogy nem csináltam semmit.
Sírás, cigi, sírás, fű, alkohol, cigi, sírás, pánik, szorongás. Mindig ugyanaz, csak más volt a sorrend.
Sokszor éreztem magam úgy, mint Estragon és Vladimir. Csak várok.

" Semmi sem történik, senki nem jön, senki sem megy el - borzalmas."

Viszont én sem voltam hajlandó kisomfordálni a vackomból. Biztonságos volt. Itt senki nem bántott.
Az az egy két hang a fejemben pont elfér.
Az egyetlen csekély kis ártalmatlan szerződésem annyira pont jó volt, hogy legalább annyiban megbizonyosodjak senki nem fog belém bújni.
Na meg az őrzők.
Az ő jelenlétül sokban meghosszabbította a leélendő éveim számát.
Szép lassan. Hétről hétre. Hónapról hónapra. Én esküszöm próbálkoztam.
És ő végig ott volt és segített.
Néha éreztem a másik karmos barátom jelenlétét.

Figyelj, sajnálok mindent. Ahogyan beszéltem veletek, ahogy nem törődtem azzal, amit mondtok, amiért nyomorúságossá tettem azt a pár hónapot a számodra is.
Őszintén sajnálom.

Sok minden történt és sok olyan, aminek nem kellett volna megtörténnie.

A legrosszabb az, mikor az ember nyalogatja a kis sebeit és eszébe jut az összes többi jóság, ami történt vele.
Jóság. Remélem érezted az iróniát.

Egy megalázás. Egy megerőszakolás. Egy megcsalás. Egy újabb megalázás. Egy figyelmeztetés.
Egy hazugság. Egy megcsalás. A legjobb barátnőd elvesztése. Egy újabb megalázás és egy újabb hazugság.

Minden szépen sorjában.
A minap gondoltam rá, hogy mennyi olyan zenét nem hallgatok már, amiket korábban rongyossá.
Miattatok.
Összeszorul a gyomrom és a legelső üvegcse sósavért nyúlnék minden alkalommal ha csak eszembe jut egy egy dallam.

"Benned bízok Na és a gravitációban Egymásra hattok És ami kijön, az tiszta"

Nincs bennem bizalom, nincs bennem jóhiszeműség. Megpecsételtetek mindent, ami egyszer valaha működőképes lenne.
Hittem ezt egészen máig.

Ma sikerült elengednem.

"Még szomorú se vagyok, megszoktam e szörnyü világot annyira, hogy már néha nem is fáj, - undorodom csak."

Ma áttörtem.
Ma szeretem magam.
Nem történt semmi, csak végre sikerült egyezségre jutnunk.
Ahhoz, hogy valami élhetőt hozzak ki az elkövetkező évekre, kénytelen leszek feláldozni a negativitásom legalább egy részét.
Hosszú hónapok keserves munkája.
Szeretem a testem, szeretem az elmém, a gondolataim, azt, hogy újra érzem a tenyereimben az áramló energiákat, hogy otthon vagyok.
Elköltöztem újra, magam mögött hagyván az összes mocskot a menedékhelyen.
Túlléptem saját magamon.
Már nem volt szükség arra a fertőre, amit oda behordtam.
Csupán a gondolataimmal.
Rajta kívül, senki nem fekhetett abba az ágyba.
A fertőt magát nem az elpárolgott testnedvek százaléka határozta meg. Hanem a megannyi odaterelt negativitás és undorító gondolat.
Halálról, önsanyargatásról, csonkolásról, csikarásról.
Ma szeretem magam.
Nem veszek már semmit komolyan.
Vágyom arra, hogy valaki szeressen, hogy érezzem azt, hogy bármijét ideadná, azért ami valójában vagyok.
Úgy, hogy közben élni hagy.
Nem követ, nem üldöz, nem bánt, nem nyom el, nem tör össze, nem zaklat.
Már nem okolom magam semmiért.
Mindig azt mondja, hogy a döntéseink, amiket meghozunk, sorsszerűek és más események indikátorai.
Ne bánj semmit, csak hozd ki belőle a legjobbat.

Ennek a nagyja igazából nem fontos csak nekem. Viszont csak így kerek, csak így tiszta.

Nem fogom visszaolvasni.
Ne sajnáljatok.

Gratulálok az esküvődhöz. Még hogy vesszen a bürokrácia.

Ezer és száz kört tudnék még futni. Hányni tudnék ez elmúlt 9 hónaptól.
Köszönöm,hogy ott voltál, hogy ott voltatok és nem hagytátok,hogy belefúljak az önsajnálatomba.
Úgy szeretlek mindkettőtöket, mintha ezen múlna bármi is.
Értékelem a törődést.
Legyetek büszkék magatokra, amiért ilyen emberségesek vagytok.

Hag t`laylech emahar.