Requinesce

Volt idő, amikor minden gondolatomat meg akartam osztani a világgal. Ma, ha megkérdezik, mire gondolok, az a válaszom, hogy semmire.
Valójában sokszor gondolok ugyanarra. Forgatom, nézegetem. De ez már csak nekem fontos. Másoknak ez a múlt, lerágott csont, unalmas téma. Engem fogva tart és bilincsbe ver. Nem enged. Ott motoszkál a gondolataim mélyén. Olyan, mint egy viharfelhő a horizonton, melyről sosem tudom, mikor borítja be az eget és duzzad pusztító viharrá, hogy újra és újra darabokra tépjen.
Néha szeretném felhívni, hogy elmondjam: hiányzik. Hogy néha elveszettnek érzem magam nélküle. Vagy csak átölelni és érezni az illatát. Hallani hangja megnyugtató zengését, miközben beszél. De nem fogom. Soha többé.
Néha elkap egy érzés és átkozom a világot, a könyörtelen isteneket, és azt kívánom, bár körülöttem dúlna a vihar, nem pedig bennem. Máskor a szakadék mélyére taszít, és csak reménykedem, hogy vissza tudok mászni a peremre.
Elveszíteni valakit egy pillanat. De ezzel megbékélni... évek múltán is tép, marcangol. Néha érzem az illatát, hallom a hangját. Visszavágyom hozzá.
Nem hibáztatlak. Mást sem. Csak magamat, amiért nem mondtam el, hogy milyen fontos vagy nekem.
Újra és újra eszembe jut az utolsó. Amikor ott álltunk egymással szemben és én feltettem azt a kérdést. Te pedig... a tőled megszokott, kifürkészhetetlen tekintettel néztél rám, és nem szóltál. Mit kellett volna akkor tennem vagy mondanom? Lehetett volna másképp?

Visszamentem. Tudtad? De már nem voltál ott. Nem is tudom, mit akartam. Mit vártam?

Változtatna bármin, ha azt mondom, hogy sajnálom és ha tehetném, visszacsinálnám?
Bocsáss meg! Mindenért...