Hedera (Avagy a Megyeri temető ura más bőrben.)

„ – Mesélj! Mesélj holtakról, démonokról, különös növényekről, másvilági lényekről… - Mondta a hang.”

„ - Én megyek Team buildingre utána koncertre, szórakoztasd el magad. És készíts róla videót!” – Mondta a hang” 

Nem készítettem videót unalmas lenne egy betakarózott fekvő ember aki hol lélegzik, hol nem. Viszont:

Mesélek. Kissé náthás vagyok. Miért? Lehet éjjel nem voltam eléggé betakarózva, vagy munkába megizzadtam és utána megfújt a szél, vagy allergiás vagyok valami levegőben kószáló rontásvirágra. Mindegy is. Bár, azt sem tartom kizártnak, hogy éjjel kissé leléptem a testemtől, belopakodtam egy nyirkos hullákkal teli helyre. Saját bőrömben, ruhák nélkül, pikkelyesen, fekete szemekkel és lopakodva nehogy észrevegyenek.
Tudtam, hogy nincs itthon, hogyha nem veszek levegőt, nem ijed meg, nem aggódik, hogy összevissza rángatózik a gyenge test, amikor vissza akarja szerezni a lelket, de csak annak érzetit kapja. Nem kell reggel magyarázkodni, hogy éjjel merre jártam.
Négy hónapja szinte naponta megyek el a tetthely előtt busszal. Mindig szemezek vele, hogy be kéne nézni. Meglesni kinek a birtoka, vagy pályázni rá. Nos, tegnap éjjel meglestem, persze csak óvatosan az év eleji óta.

(Igen az év eleje… Róka még itthon volt szerencsére. Még mindig halogatom a direkt kapcsolatfelvételt a „Hatalmakkal”. Bár jó néhányat ismerek, a mostani viszonyokba nincs pontos belátásom, és nem tudom, mekkora felelősséggel járna újra becsatlakozni és szeletet kérni az Okkult kenyérből. Év elején az egyik ilyen éjjel elkaptak, és kissé helybenhagytak. Bár némi letépett kar, feltépett hús és néhány halott jelezte menekülésem. Megúsztam annyival, hogy a túlerő javában is csak a fél szememet tudták kitépni, aminek így kellett egy majdnem teljes nap mire begyógyítottam. Másnap Rókával megkerestük a bérenceket és az urukat. Reggel csőtörés az Újpesti víztorony előtt. Egy-egy félmosoly a mi oldalunkon, rengeteg véres tetem az ő oldalukon. Ha egy Káoszlény szabadjára van engedve, és nem Parancsara hanem Kérésre öl, akkor sokkal hatékonyabb még embertestben is. a bosszú bosszúja a Borostyán Úrnő családján csattant. Azt sem köszönték meg nekünk. De erről nem beszélhetek, azóta a víztorony lakója még jobban utál. Sok mentős ment a szolgái lakására, már feleslegesen.  Én meg kevésbé törődök vele. Tehát ezért Nem lépek le annyiszor.)

A testem ezt a kiruccanást sem értékelte. Nátha, persze mi más. Kicsit kilépek a testből, és máris összeszed valamit, de legalább nem esik szét. Majd ma éjjel kipihenem.

Visszatérve a Megyeri temetőre, a bejutással nem volt gond. Tudom, merre van, milyen távolságban, és mint temető… Kérem, tele van ugróponttal és kapuval. Szeretem az ilyen éteri felkiáltójeleket. Nappal vagy hajnalban gyönyörű lehet. Nyugodt. Mikor én mentem, árnyékos volt, dohos, nyirkos, haldokló és majdnem nyugodt. El nem tévednék benne nappal sem, de sejtem, hogy most láttam pár sírt, ami már nincs meg, vagy nem egészen ott van. A legfurább a Gondnok. Nem, nem a halandó szakállas pipázgató vagy dohányzó öreg nyugdíjasról beszélek, aki lehet nem is így néz ki. Hanem arról az entitásról akinek nappal alig van jele. Persze alig van jele. Csak éppen sírokat tüntet el mindenki szeme elől, fákat tesz tönkre, vagy változtatja meg őket. Akire én gondolok, nappal csak némi zörgés, egy fuvallat a levelek közt mikor nem fúj a szél. Éjjel egy hajlott hátú, de még így is majd három méteres árnyék, aki valami fura botra támaszkodik. Nem sokat beszéltem vele, inkább csak vizslattuk egymást, amolyan egyszer még találkozunk és majd akkor beszélünk bólintással. Tudtam, hogy ott lakik, éreztem. Nem igazán törődött az ottlétemmel. Abban sem vagyok biztos, hogy lejelentené majd valakinek. Nem hiszem, hogy sokan keresik a társaságát. A botját elfogadnám. A régen nem ápolt, szinte üres sírokba döfi. Láttam az üres köveket, ahogy áramlik a manna a bot és sír között. Hedera. A növény úgy fonja körbe a sötét mágikus gócokat, hogy az a sírt nappal is megismerném. Biztosra veszem, hogy megrepednek a kövek, összedőlnek a sírtáblák, eltörik a talapzat vagy keret, és a felismerhetetlenségig benövi a borostyán és némi gaz. Persze ez jó pihenő nappal az árnyaknak, de éjjel nem lennék ott mikor a bot és kő találkozik, főleg nem a kettő közt. Ami nappal csak a növénytakaró és az idő munkája, az éjjel kékesen derengő lidércfénynek tűnhet. Vagy csak egy sötét foltnak a sötét éjjelen. Én áramló és keringő mannát láttam, ahogy az öreg átalakít és formál.  Lehet így nyer energiát, de szerintem eleget eszik a gyászból, amit a frissebb vagy gondozottabb sírokból ki tud szívni. A fákkal is valami ilyesmit tehet. Talán akác, de ezt az árnyékvilágban nehéz lenne megmondani, nappali emlékemmel egészítettem ki, láttam a buszról. De amit a kerítés miatt nem láthatok a buszról, az az emberi nyak vagy fejmagasságban lévő asztrális rés a fákon. Odaérinti a botot mikor elmegy mellette, szerintem meggörbülhet a fa, megvastagodhat ott  a kéreg, vagy olyat is el tudok képzelni, hogy úgy néz ki mint ami magába akarna süllyedni. Mintha egy ember vállait hirtelen lenyomnák a hónalja alá. Valahogy így nézhet ki. Vagy úgy, hogy a fa félig él, félig halott, hiszen a sírok energiáival osztoznak. A temetőkben amúgy is gyakori a növényzet torzulása, (mint minden mágikus gócpontnál) itt többszöröződhet.
Láttam egy fekete kriptát. Nem tudom, hogy milyen mély, vagy mekkora, csak fekete mint szén és keménynek tűnt a fala mint a gránit. Úgy ragyogott a hit erejétől, hogy mind a ketten kikerültük, bár, én nagyobb ívben. Gondolom Ő már megszokta.
Nem sokat időztem ott, miután látta, hogy őt nem fenyegetem, és nem nyúlok a „dolgaihoz” annyira nem érdekeltem.

Ha egyszer elmegyek oda fényes nappal, nyitvatartási időben a tanítványaimmal, biztosan viszek néhány kristályt vagy követ, ajándéknak vagy csapdának, még nem tudom. Egyelőre akár még barátok is lehetünk a jövőben.

Viszont mivel a bemutatkozás elmaradt, (legalább nem tudja a nevem), bár sejtheti, ki fia borja vagyok, (ha tényleg olyan öreg, mint amilyennek tűnik)…

Elneveztem Hederá-nak a kedvenc növénye után.