Elmondok egy történetet. Képzeld el, hogy...
Nyugtalanul alszol. Hajnalban kelsz. Ketrecbe zárt vadállaként járkálsz fel-alá. Feszült vagy, majd' szétpattansz az idegtől, de nem tudod, miért. Gyötör egy érzés. Se nem jó, se nem rossz, csak nem hagy nyugodni. Az idő telik, egyre feszültebb vagy. Kínlódsz, semmi nem köt le. Leülsz a számítógéphez, hátha... Unottan nézed a Facebookot: tele van hülyeséggel, mint mindig. Látsz egy hírt: autóbaleset. A képen egy autó. Ismerős. Megnézed a cikket. Baleset... kora reggel... teljes útzár... sérülésről nincs infó... bővebbet majd a nyomozás... Megnézed a képeket. Havas szántóföldek, az árokban totálkáros autó. Ismerős. Nem, az nem lehet. De mi van, ha mégis? Kizárt! Vele nem történhetett meg. Hol a telefon? Remeg a kezed. Hívod. Nem veszi fel. Biztos nem hallja. Újra hívod. Nem veszi fel. Balsejtelem gyötör. Könyörgöm csak ezt ne! A percek telnek. Újra és újra hívod. A bizonyosság erősödik a lelkedben. Kétségbeesve próbálod újra és újra hívni, de valahol mélyen tudod: hiába, nem fogja felvenni. Rémület. Pánik közeli állapot. Egy apró fénysugár: egy ötlet.Visszaülsz a gép elé, és egy bizonyos ismerőst keresel. Megvan, elérhető. Igen, tud. Ők voltak, de mást nem tud. Megadja a számát? Persze. Hívod a megadott számot. Felveszik. Igen, ők voltak. Nem, nem tudja. Hívni akart, most végeztek a vizsgálatával. Fogalma sincs. Persze, emlékszik. Átfolyás, megcsúszott a kocsi. Nem, arról nem tud. Igen. Azt mondták, még nem tudják, most műtik. Megköszönöd, leteszed a telefont. Hívod a kórházat. Igen, itt van. Nem, nem mondhat semmit telefonon. Hívod a rokonokat. Szörnyülködnek, nem hiszik el. Persze, indulnak. Légy erős - mondják. A kórházban találkoztok. Az út 180 km, végtelennek tűnik. Végre odaérsz. A rokonok ott várnak. Mindenki ki van borulva. Erőt veszel magadon, vigasztalod, nyugtatgatod őket. Bekopogsz az osztályra. Kijön egy nővér. Megmondod ki vagy és miért jöttél. Betessékel. Jön az orvos. Maga a gyermeke? Igen. Kérem, jöjjön velem. Leültet egy irodában. A nővér kezében fecskendő - hátha kell. Az orvos beszélni kezd. Amennyire lehet kíméletes, de őszinte. Jeges érzés kúszik fel a gerinceden, mindened remeg, a szemed könnyes. Fel sem fogod, mit mond, csak ismételgeted magadnak: ez csak egy rémálom. Kimész az irodából. A csendet csak a gépek csipogása töri meg. Odalépsz az ágyhoz és üres tekintettel nézed a szeretett arcot. Szeme körül monokli, fején kötés, tarkónál véres. Szájában cső. Infúzió csepeg. Körülötte gépek. Nem hiszel a szemednek. Volt, mikor te még nem voltál. Lesz, mikor te már nem leszel. De hogy Ő ne legyen, az nem lehet. Nem tudsz mozdulni, se gondolkodni. Visszafojtod a sírást. Megkövült arccal állsz és nézed a felfoghatatlant. Nem bírod. Kimész. Kint vártok a csodára. Mennetek kell. Párod másnap dolgozik. Hazaértek. Nyugtalanul alszol. Későn kelsz, kialvatlanul. Párod elmegy, szabit kér. Idegesen járkálsz fel-alá. Minden összepakolva, csak indulni kell. Hazaér. Számba veszed a teendőket. Csörög a telefonod. Felveszed. Pár szó. Mondani sem kell: a hangból érzed, hogy megtörtént a lehetetlen. Sötétség vesz körül. Hideg és üresség. Érzed, hogy szétszakad a lelked - szinte hallod a reccsenést. Kitéped magad az ölelő karokból és rohansz, de hogy hova, azt te sem tudod. Az eszed tudja, talán el is fogadta, de a szíved nem hiszi. Bénult bódulat. Legszívesebben leülnél a hóba, és ott maradnál örökre, de nem teheted meg. Most jön csak a neheze: a temetés, a hivatalos ügyek. Bizonytalan vagy, rettegsz, hogy mi lesz nélküle és a fájdalom elviselhetetlen. Csak homályos emlékek maradnak. Az utazás. A kórház. A hivatalok. A temetés. Állsz a ravatalozóban, később a sír előtt. Emberek lépnek oda, részvétet nyilvánítanak. A pokolba kívánod őket. Nekik könnyű. Hazamennek és folytatják az életüket, de a te világod szilánkjaira hullott. A kín éget, a fájdalom vasmarokként szorít. És ott, a sír előtt állva sem hiszed el. Érzed, hogy valami megpattant benned. Valami, ami sosem lesz már újra ép.
Az élet kegyetlen. Akkor taszít a szakadék mélyére, amikor úgy érzed, hogy a csúcson vagy.
S ha már eddig eljutottál, hadd kérjek Tőled valamit. Állj most fel a számítógéptől és menj oda Édesanyádhoz. Öleld meg, mondd el neki, mennyire szereted és köszönd meg, hogy van neked. Mert Te még megteheted.
Nyugtalanul alszol. Hajnalban kelsz. Ketrecbe zárt vadállaként járkálsz fel-alá. Feszült vagy, majd' szétpattansz az idegtől, de nem tudod, miért. Gyötör egy érzés. Se nem jó, se nem rossz, csak nem hagy nyugodni. Az idő telik, egyre feszültebb vagy. Kínlódsz, semmi nem köt le. Leülsz a számítógéphez, hátha... Unottan nézed a Facebookot: tele van hülyeséggel, mint mindig. Látsz egy hírt: autóbaleset. A képen egy autó. Ismerős. Megnézed a cikket. Baleset... kora reggel... teljes útzár... sérülésről nincs infó... bővebbet majd a nyomozás... Megnézed a képeket. Havas szántóföldek, az árokban totálkáros autó. Ismerős. Nem, az nem lehet. De mi van, ha mégis? Kizárt! Vele nem történhetett meg. Hol a telefon? Remeg a kezed. Hívod. Nem veszi fel. Biztos nem hallja. Újra hívod. Nem veszi fel. Balsejtelem gyötör. Könyörgöm csak ezt ne! A percek telnek. Újra és újra hívod. A bizonyosság erősödik a lelkedben. Kétségbeesve próbálod újra és újra hívni, de valahol mélyen tudod: hiába, nem fogja felvenni. Rémület. Pánik közeli állapot. Egy apró fénysugár: egy ötlet.Visszaülsz a gép elé, és egy bizonyos ismerőst keresel. Megvan, elérhető. Igen, tud. Ők voltak, de mást nem tud. Megadja a számát? Persze. Hívod a megadott számot. Felveszik. Igen, ők voltak. Nem, nem tudja. Hívni akart, most végeztek a vizsgálatával. Fogalma sincs. Persze, emlékszik. Átfolyás, megcsúszott a kocsi. Nem, arról nem tud. Igen. Azt mondták, még nem tudják, most műtik. Megköszönöd, leteszed a telefont. Hívod a kórházat. Igen, itt van. Nem, nem mondhat semmit telefonon. Hívod a rokonokat. Szörnyülködnek, nem hiszik el. Persze, indulnak. Légy erős - mondják. A kórházban találkoztok. Az út 180 km, végtelennek tűnik. Végre odaérsz. A rokonok ott várnak. Mindenki ki van borulva. Erőt veszel magadon, vigasztalod, nyugtatgatod őket. Bekopogsz az osztályra. Kijön egy nővér. Megmondod ki vagy és miért jöttél. Betessékel. Jön az orvos. Maga a gyermeke? Igen. Kérem, jöjjön velem. Leültet egy irodában. A nővér kezében fecskendő - hátha kell. Az orvos beszélni kezd. Amennyire lehet kíméletes, de őszinte. Jeges érzés kúszik fel a gerinceden, mindened remeg, a szemed könnyes. Fel sem fogod, mit mond, csak ismételgeted magadnak: ez csak egy rémálom. Kimész az irodából. A csendet csak a gépek csipogása töri meg. Odalépsz az ágyhoz és üres tekintettel nézed a szeretett arcot. Szeme körül monokli, fején kötés, tarkónál véres. Szájában cső. Infúzió csepeg. Körülötte gépek. Nem hiszel a szemednek. Volt, mikor te még nem voltál. Lesz, mikor te már nem leszel. De hogy Ő ne legyen, az nem lehet. Nem tudsz mozdulni, se gondolkodni. Visszafojtod a sírást. Megkövült arccal állsz és nézed a felfoghatatlant. Nem bírod. Kimész. Kint vártok a csodára. Mennetek kell. Párod másnap dolgozik. Hazaértek. Nyugtalanul alszol. Későn kelsz, kialvatlanul. Párod elmegy, szabit kér. Idegesen járkálsz fel-alá. Minden összepakolva, csak indulni kell. Hazaér. Számba veszed a teendőket. Csörög a telefonod. Felveszed. Pár szó. Mondani sem kell: a hangból érzed, hogy megtörtént a lehetetlen. Sötétség vesz körül. Hideg és üresség. Érzed, hogy szétszakad a lelked - szinte hallod a reccsenést. Kitéped magad az ölelő karokból és rohansz, de hogy hova, azt te sem tudod. Az eszed tudja, talán el is fogadta, de a szíved nem hiszi. Bénult bódulat. Legszívesebben leülnél a hóba, és ott maradnál örökre, de nem teheted meg. Most jön csak a neheze: a temetés, a hivatalos ügyek. Bizonytalan vagy, rettegsz, hogy mi lesz nélküle és a fájdalom elviselhetetlen. Csak homályos emlékek maradnak. Az utazás. A kórház. A hivatalok. A temetés. Állsz a ravatalozóban, később a sír előtt. Emberek lépnek oda, részvétet nyilvánítanak. A pokolba kívánod őket. Nekik könnyű. Hazamennek és folytatják az életüket, de a te világod szilánkjaira hullott. A kín éget, a fájdalom vasmarokként szorít. És ott, a sír előtt állva sem hiszed el. Érzed, hogy valami megpattant benned. Valami, ami sosem lesz már újra ép.
Az élet kegyetlen. Akkor taszít a szakadék mélyére, amikor úgy érzed, hogy a csúcson vagy.
S ha már eddig eljutottál, hadd kérjek Tőled valamit. Állj most fel a számítógéptől és menj oda Édesanyádhoz. Öleld meg, mondd el neki, mennyire szereted és köszönd meg, hogy van neked. Mert Te még megteheted.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése