Elmesélek egy történetet

Egyszer egy fiú bement dolgozni, és úgy nézett ki, mint egy két lábon járó hulla. A lánybarátja már az ajtóban azt mondta, hogy menjen haza, és szóljon a főnökének, hogy munkaképtelen állapotban van, de a fiú maradt. Egész nap a lehető legtávolabb ült a mindenkitől, szerencsére oktatás volt, úgy hogy békén hagyták. Aki odament hozzá beszélgetni, vagy meg se hallotta, vagy pár mondat után ott hagyták. 2 órával később már percenként nézegette az órát, remegett a keze, remegett a szája, végül a lánybarátja külön engedélyt kért, hogy ott ülhessen vele szemben, mert érezte hogy baj lesz. Öt óra után a fiúnak vérben úszott a szeme, és már inkább feküdt a széken. 3/4 hatkor elpattant az utolsó idegszála is, de már annyira magán kívül volt, hogy csak azt vette észre, hogy valaki a vállát ölelgetni, és takarja a többiek elől, meg bütyköl valamit a gépén, mint utóbb kiderült, azonnali szünetet kért. A főnöke fél percen belül is ott volt, és kb. kivonszolta a teremből, beültette az egyik öltözőbe, ráhúzta a függönyt, és mondta neki, hogy engedje el magát, miközben mindenki mást kiparancsolt a teremből. A fiú cca. negyed órán keresztül feküdt a padon és zokogott, és csapkodott és artikulátlan hangokat hallatott, mikor végre megkapta a hívást, amit egy órája várt. Vett két levegőt, felvette, végighallgatta a másik mondanivalóját, aztán a terem egyik végéből a másikba reptette át a telefonját. A főnöke közben hozott egy papírt rendkívüli szabadságról, kezébe adta a tollat, hogy öt perc múlva visszajön, addig írja alá, és szedje össze magát. A fiú kétszer beleverte a fejét az öltöző falába aztán fecnikre tépte a papírt, bement a mosdóba, engedett a fejére egy liter jeges vizet, megrázta magát, és visszament hívást venni. Utána elindult haza, markolta a pislákoló telefont, elért a buszmegállóba, és várt, de a lány nem jött, és a telefon sem szólt. Felszállt a buszra, végignézett rajta, és mikor nem látott ismerős arcot leájult az első székre, hazavonszolta magát, ránézett a sötét ablakokra, megállt a kapuban, és nem tudta eldönteni, hogy bemenjen-e vagy sarkon forduljon, és elmenjen a világ végére. Végül bement, felkapcsolta a sólámpáját, leült a sarokba és várt. A kimerültségtől le-leesett a feje, de felemelte, és meredten nézte az ajtót és az óráját. fél egykor hallotta, hogy elmegy az utolsó busz, és a lány megint nincs rajta. Ráharapott a csuklójára és üvölteni kezdett, amíg meg nem szakadt a kép, és ki nem lépett a testéből. Reggel hatra visszatért, beerőszakolta magát az ágyba, összehúzta magát olyan kicsire, amilyenre tudta, szájába vette a hüvelykujját, és felébredt két óra múlva.

Ennyi, nincs tovább. A happy end kimaradt, mert a sors gyakran művel befejezetlennek tűnő történeteket. De ebből legalább látszik, mi az emberi és valóban megtörtént történet.

 - Lestat naplója -