Kedves Kavics.
Ha még emlékszel erre a névre, akkor tudd, hogy ez neked szól, ha már nem... akkor is.
Bocsánatot szeretnék kérni.
Bocsáss meg, amiért annyi éven át hazudtam neked és magamnak. Annyira mélyen tettem el magamba azt a gyomorforgató, idegőrlő és kétségbeesett érzést, hogy már nem is emlékeztem rá, milyen. Bocsáss meg, amiért titkoltam és hazudtam neked. Bocsáss meg, amiért hagytalak kétségek között vergődni. Az igazság egy pocsék állapot, de legalább stabil, és nincs rosszabb, mint szenvedni azon, hogy mi történik vagy mi történhet a hátam mögött. Sajnálok mindent. Sajnálom, hogy megcsaltalak, sajnálom, hogy hazudtam, és sajnálom, hogy ezt tettem veled. Sajnálom, hogy elfelejtettem, mennyire szerettelek. Sajnálom, hogy elfelejtettem, mennyi mindent adtál nekem, mennyi mindent köszönhetek neked, mennyire élveztem minden egyes veled töltött pillanatot vagy lopott órát. Sajnálom, hogy elfelejtettem azt a lányt, aki azt mondta "Lehet egy kívánságod. Ha én vagyok az, akkor még egy." Sajnálom, hogy már nem tudtam, milyen színű a szemed, mert egy másik ejtett rabul. Sajnálom, hogy a pillangómból egy fekete lepkét csináltam. Sajnálom, hogy a csillagomat lehoztam az égről. Sajnálom, hogy nem becsültelek meg, hogy nem vigyáztam rád, hogy nem tiszteltelek, hogy nem...hogy nem.. hogy nem voltam férfi.
Már emlékszem, már érzem, milyen, amikor álmatlanul hánykódsz az üres ágyon, valaki mellett. Hogy milyen érzés egy szobrot simogatni, Hogy milyen, mikor megállsz előtte kitárt karral, és ő elmegy melletted. Hogy mi az a mardosó, kétségbeejtő, emberkínzó érzés, amitől az ember üvöltve zuhan össze, és zokogva püföli a földet. Hogy milyen, amikor csak arra tudsz gondolni, hogy mi vagy inkább ki jár a fejében. Hogy a "szeretlek" szó már úgy hangzik a szájából, mint a "szép időnk van". Mikor próbálsz vele foglalkozni, mikor próbálsz törődni vele, és ő visszazavar a sarokba, hogy ne nyaggasd. Mikor próbálsz vele beszélni, és a felét nem érti, a maradékot félreérti. Mikor próbálod megérteni amit mond, de nem mondd semmit. Mikor próbálod elhinni amit mond, de már nem mond semmit. Semmit, ami többet mond mindennél, és te legszívesebben kirohannál az utcára és torkod-szakadtából üvöltenél az üres ablakoknak. Mikor már egy hete nem ettél semmit, és már állandó hányingered van az éhségtől és a gyomorgörcstől. Mikor már nem is emlékszel, mikor mosolyogtál utoljára őszintén. Mikor akkor is mosolyogsz, amikor sírsz. Mikor magányosan sírsz és sírsz és sírsz. Mikor már nem érdekel, hogy ki látja, hogy sírsz. Mikor már mindenki vállán sírsz. Mikor mész az utcán, és tébolyultan üvöltözöl, sikoltozol, és öklendezel. Mikor minden reggel kinyitod a szemed, és még leperegnek előtted a kínzó rémálmok utolsó pillanatai, átfordulsz, ránézel, és nem tudod eldönteni, hogy álmodsz-e még, vagy a valóság is tényleg ennyire szörnyű. Mikor már nem tudod eldönteni, hogy magadat öld-e meg, vagy mindenki mást.
Mikor már tíz ujjal tépnéd fel a mellkasod, hogy az utolsó szuszt is kiszorítsd abból a kegyetlenül fáradhatatlan szívedből.
Mikor már tíz ujjal tépnéd fel a mellkasát, hogy az utolsó szuszt is kiszorítsd abból a kegyetlenül fáradhatatlan szívéből, hogy aztán megcsókold, visszatuszkold a helyére, és zokogva püfölnéd a roncsolt mellkasát, hogy ébredj már fel, egyszer már meggyógyítottam a szívedet, most is sikerülne kell.
Emlékszem mindenre. Lelketlen, önző, és gusztustalan szörnyeteg vagyok, aki mindenkinek visszaadta azt a fájdalmat, és megaláztatást, amit ő szenvedett el. Nem, nem vagyok az. Sokkal rosszabb vagyok, mert én végig tudtam, hogy mit művelek veled. Megérdemlem a bűnhődést.
Már emlékszem, már érzem,
Bocsáss meg.
- Lestat naplója -
Ha még emlékszel erre a névre, akkor tudd, hogy ez neked szól, ha már nem... akkor is.
Bocsánatot szeretnék kérni.
Bocsáss meg, amiért annyi éven át hazudtam neked és magamnak. Annyira mélyen tettem el magamba azt a gyomorforgató, idegőrlő és kétségbeesett érzést, hogy már nem is emlékeztem rá, milyen. Bocsáss meg, amiért titkoltam és hazudtam neked. Bocsáss meg, amiért hagytalak kétségek között vergődni. Az igazság egy pocsék állapot, de legalább stabil, és nincs rosszabb, mint szenvedni azon, hogy mi történik vagy mi történhet a hátam mögött. Sajnálok mindent. Sajnálom, hogy megcsaltalak, sajnálom, hogy hazudtam, és sajnálom, hogy ezt tettem veled. Sajnálom, hogy elfelejtettem, mennyire szerettelek. Sajnálom, hogy elfelejtettem, mennyi mindent adtál nekem, mennyi mindent köszönhetek neked, mennyire élveztem minden egyes veled töltött pillanatot vagy lopott órát. Sajnálom, hogy elfelejtettem azt a lányt, aki azt mondta "Lehet egy kívánságod. Ha én vagyok az, akkor még egy." Sajnálom, hogy már nem tudtam, milyen színű a szemed, mert egy másik ejtett rabul. Sajnálom, hogy a pillangómból egy fekete lepkét csináltam. Sajnálom, hogy a csillagomat lehoztam az égről. Sajnálom, hogy nem becsültelek meg, hogy nem vigyáztam rád, hogy nem tiszteltelek, hogy nem...hogy nem.. hogy nem voltam férfi.
Már emlékszem, már érzem, milyen, amikor álmatlanul hánykódsz az üres ágyon, valaki mellett. Hogy milyen érzés egy szobrot simogatni, Hogy milyen, mikor megállsz előtte kitárt karral, és ő elmegy melletted. Hogy mi az a mardosó, kétségbeejtő, emberkínzó érzés, amitől az ember üvöltve zuhan össze, és zokogva püföli a földet. Hogy milyen, amikor csak arra tudsz gondolni, hogy mi vagy inkább ki jár a fejében. Hogy a "szeretlek" szó már úgy hangzik a szájából, mint a "szép időnk van". Mikor próbálsz vele foglalkozni, mikor próbálsz törődni vele, és ő visszazavar a sarokba, hogy ne nyaggasd. Mikor próbálsz vele beszélni, és a felét nem érti, a maradékot félreérti. Mikor próbálod megérteni amit mond, de nem mondd semmit. Mikor próbálod elhinni amit mond, de már nem mond semmit. Semmit, ami többet mond mindennél, és te legszívesebben kirohannál az utcára és torkod-szakadtából üvöltenél az üres ablakoknak. Mikor már egy hete nem ettél semmit, és már állandó hányingered van az éhségtől és a gyomorgörcstől. Mikor már nem is emlékszel, mikor mosolyogtál utoljára őszintén. Mikor akkor is mosolyogsz, amikor sírsz. Mikor magányosan sírsz és sírsz és sírsz. Mikor már nem érdekel, hogy ki látja, hogy sírsz. Mikor már mindenki vállán sírsz. Mikor mész az utcán, és tébolyultan üvöltözöl, sikoltozol, és öklendezel. Mikor minden reggel kinyitod a szemed, és még leperegnek előtted a kínzó rémálmok utolsó pillanatai, átfordulsz, ránézel, és nem tudod eldönteni, hogy álmodsz-e még, vagy a valóság is tényleg ennyire szörnyű. Mikor már nem tudod eldönteni, hogy magadat öld-e meg, vagy mindenki mást.
Mikor már tíz ujjal tépnéd fel a mellkasod, hogy az utolsó szuszt is kiszorítsd abból a kegyetlenül fáradhatatlan szívedből.
Mikor már tíz ujjal tépnéd fel a mellkasát, hogy az utolsó szuszt is kiszorítsd abból a kegyetlenül fáradhatatlan szívéből, hogy aztán megcsókold, visszatuszkold a helyére, és zokogva püfölnéd a roncsolt mellkasát, hogy ébredj már fel, egyszer már meggyógyítottam a szívedet, most is sikerülne kell.
Emlékszem mindenre. Lelketlen, önző, és gusztustalan szörnyeteg vagyok, aki mindenkinek visszaadta azt a fájdalmat, és megaláztatást, amit ő szenvedett el. Nem, nem vagyok az. Sokkal rosszabb vagyok, mert én végig tudtam, hogy mit művelek veled. Megérdemlem a bűnhődést.
Már emlékszem, már érzem,
Bocsáss meg.
- Lestat naplója -
Megjegyzések
Megjegyzés küldése