Szinte egy örökkévalóságnak tűnő idő után elérkezett az első rutinóra ideje is. Egy haverom elkísért, hogy készítsen pár megalázó fotót az eseményről, amikor is először ülök két kerekű, belsőégésű erőforrással szerelt járművön. Az eredeti terv egy videó készítése volt az első körről, de mivel estére lett időzítve az első órám illetve világítótesteket sem függesztettek fel a fák lombkoronájába, így maradt a fotózás.
- Ültél már motoron?
- Nem.
Eme rövid párbeszéd elhangzása után egyértelműen számomra lett kiosztva a legkisebb, még nem robogó kategóriás járgány. Az igazat megvallva nem is emlékszem rá, hogy pontosan milyen típusú gépszörnyeteg is volt. Természetesen az oktatóm becsületesen a szánkba rágta az indulás menetét, csúsztatott kuplung, kicsi gáz, előre néz, stb. Többen is voltunk friss húsok és ahogy annak lennie kell, aki még soha semmit se vezetett, úgy indult el álló helyből, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Talán nekem volt legrégebb óta "bés" jogsim a csapatból, így az alapvető dolgokkal tisztában voltam, mint fogáspont és társai, de hogy ezt motoron hogyan kell kivitelezni kézzel... Tehát az elindulásnál rögtön le is fulladtam, ahogy az várható volt. Mondhatni eldobtam a kuplungot, de jobban visszagondolva kissé bátortalanul húztam azt a gázt is. Sebaj, második nekifutásra már ment is az indulás, csak a lábam nem találta a lábtartót. A hiba az volt, amikor megpróbáltam letekintve megnézni, hogy hova is kéne rátenni a lábam. Ugyanis egyből elkezdtem jobbra-balra dülöngélni, mint a helyi falusi erő a kocsmából hazafelé biciklizve. A motor olyan kicsi volt, hogy lehetetlen volt rajta bármiféle pozícióban is kényelmesen ülni egy majd' két méter magas személynek, de harmadik próbálkozásra sikerült valahogy feltenni a lábaimat és haladni valahol a 2 és 3 km/h közti végtelen skála mezején.
Itt ragadnám meg az alkalmat, hogy leírjam, milyen helyszínen is tanultam vezetni. Az egyik pláza parkolójának végén van kialakítva a rutinpálya és egy gyakorló rutinpálya, illetve egy leaszfaltozott, majdnem négyzet alakú kis dühöngő a kezdők számára. Körülötte kevéssé karbantartott susnyás, tehát szó szerint ha elhagyod az aszfaltozott részt, legelni fogsz. Későbbi tapasztalat, bár az oktatóm megesküdött rá, hogy nem igaz, de a gyakorló pálya szűkebb és talán 2-3 méterrel rövidebb is, mint a vizsgára előírt rutinpálya.
Friss mazsolákként mi természetesen csak a dühöngő által nyújtott kényelmeket élvezhettük egyelőre, ahol is a feladat a valahol 5 km/h környékén történő folyamatos balra körözés volt háromnegyed órán keresztül. Persze kaptuk is a lecseszést, amikor már a két számjegyű sebességbe belenézve szeltük a hepehupákat. Az egyik ilyen manővernél a slusszkulcs ki is repült, amiből én ugyan a sötét miatt nem sokat láttam, csak valami furcsa zajt hallottam haloványan. Az oktatóm biztos ismerte a vasat, mert a kulcs hozzá volt kötve a kormányhoz egy rövid pórázzal, így nem hagytam el. A balkanyar egész jól ment már mindenkinek az idő vége felé közeledve. A meglepetés akkor ért minket, amikor ez után háromnegyed órát jobbra kellett körözni. Az óra végén mindegyikünk azt kérdezgette a másiktól, hogy neki is nehezére esett-e jobbra fordulni. Motoron tapasztaltabb barátom is megerősítette, hogy csak az agyunkban van káosz, nem nehéz az, csak azt képzeljük. Így utólag, valóban, miután az ember rákap a fordulások menetére, mintha átkötnék az agyában az idegpályákat. De a "nyolcasról" majd később.
Az óra vége is tartogatott meglepetéseket számunkra, hisz eddig sikeresen megismerkedtünk a kuplunggal, a gázzal és az iszonyatos görccsel a kezeinkben, amivel a kormányba kapaszkodtunk, hiába mondták, hogy csak lazán. No de a végén meg is kell állni, mégpedig fékkel, amit addig nem használtunk. Az én megállásom volt egy kicsit minden, csak jó nem. Pici első fék, de a kőkorszaki szakis módszert is használva (értsd: talpak a talajon) és még le is fullasztottam a motort. Az nem kifejezés, hogy remegő lábakkal szálltam le, de mindannyian eléggé elfáradtunk másfél óra körözésben. Elég sok energiát kivesz az emberből a koncentráció.
És hogy milyen volt az első vezetés? Őszintén szólva fogalmam sincs, ugyanis nem értem rá odafigyelni a sok koncentrálás közben. Megpróbálom egy mondatban leírni:
"Most ezt a kart kicsit kiengedni, pici gáz, lazítsd el a kezeket, figyelj a lábadra, mindjárt leesik, miért nem hosszabb a lábtartó rúd, sok a gáz, tartsd meg, ne menj bele a lyukba, fordulj, lazíts, sötét van, lábad, megy ez, ne kiabáld el, lazíts már."
Ahogy később megtudtam, azért este voltak az első órák - a motorokon csak helyzetjelzővel, mert így:
"nem mennek gyorsan, mert nem látnak messzire".
- Ültél már motoron?
- Nem.
Eme rövid párbeszéd elhangzása után egyértelműen számomra lett kiosztva a legkisebb, még nem robogó kategóriás járgány. Az igazat megvallva nem is emlékszem rá, hogy pontosan milyen típusú gépszörnyeteg is volt. Természetesen az oktatóm becsületesen a szánkba rágta az indulás menetét, csúsztatott kuplung, kicsi gáz, előre néz, stb. Többen is voltunk friss húsok és ahogy annak lennie kell, aki még soha semmit se vezetett, úgy indult el álló helyből, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Talán nekem volt legrégebb óta "bés" jogsim a csapatból, így az alapvető dolgokkal tisztában voltam, mint fogáspont és társai, de hogy ezt motoron hogyan kell kivitelezni kézzel... Tehát az elindulásnál rögtön le is fulladtam, ahogy az várható volt. Mondhatni eldobtam a kuplungot, de jobban visszagondolva kissé bátortalanul húztam azt a gázt is. Sebaj, második nekifutásra már ment is az indulás, csak a lábam nem találta a lábtartót. A hiba az volt, amikor megpróbáltam letekintve megnézni, hogy hova is kéne rátenni a lábam. Ugyanis egyből elkezdtem jobbra-balra dülöngélni, mint a helyi falusi erő a kocsmából hazafelé biciklizve. A motor olyan kicsi volt, hogy lehetetlen volt rajta bármiféle pozícióban is kényelmesen ülni egy majd' két méter magas személynek, de harmadik próbálkozásra sikerült valahogy feltenni a lábaimat és haladni valahol a 2 és 3 km/h közti végtelen skála mezején.
Itt ragadnám meg az alkalmat, hogy leírjam, milyen helyszínen is tanultam vezetni. Az egyik pláza parkolójának végén van kialakítva a rutinpálya és egy gyakorló rutinpálya, illetve egy leaszfaltozott, majdnem négyzet alakú kis dühöngő a kezdők számára. Körülötte kevéssé karbantartott susnyás, tehát szó szerint ha elhagyod az aszfaltozott részt, legelni fogsz. Későbbi tapasztalat, bár az oktatóm megesküdött rá, hogy nem igaz, de a gyakorló pálya szűkebb és talán 2-3 méterrel rövidebb is, mint a vizsgára előírt rutinpálya.
Friss mazsolákként mi természetesen csak a dühöngő által nyújtott kényelmeket élvezhettük egyelőre, ahol is a feladat a valahol 5 km/h környékén történő folyamatos balra körözés volt háromnegyed órán keresztül. Persze kaptuk is a lecseszést, amikor már a két számjegyű sebességbe belenézve szeltük a hepehupákat. Az egyik ilyen manővernél a slusszkulcs ki is repült, amiből én ugyan a sötét miatt nem sokat láttam, csak valami furcsa zajt hallottam haloványan. Az oktatóm biztos ismerte a vasat, mert a kulcs hozzá volt kötve a kormányhoz egy rövid pórázzal, így nem hagytam el. A balkanyar egész jól ment már mindenkinek az idő vége felé közeledve. A meglepetés akkor ért minket, amikor ez után háromnegyed órát jobbra kellett körözni. Az óra végén mindegyikünk azt kérdezgette a másiktól, hogy neki is nehezére esett-e jobbra fordulni. Motoron tapasztaltabb barátom is megerősítette, hogy csak az agyunkban van káosz, nem nehéz az, csak azt képzeljük. Így utólag, valóban, miután az ember rákap a fordulások menetére, mintha átkötnék az agyában az idegpályákat. De a "nyolcasról" majd később.
Az óra vége is tartogatott meglepetéseket számunkra, hisz eddig sikeresen megismerkedtünk a kuplunggal, a gázzal és az iszonyatos görccsel a kezeinkben, amivel a kormányba kapaszkodtunk, hiába mondták, hogy csak lazán. No de a végén meg is kell állni, mégpedig fékkel, amit addig nem használtunk. Az én megállásom volt egy kicsit minden, csak jó nem. Pici első fék, de a kőkorszaki szakis módszert is használva (értsd: talpak a talajon) és még le is fullasztottam a motort. Az nem kifejezés, hogy remegő lábakkal szálltam le, de mindannyian eléggé elfáradtunk másfél óra körözésben. Elég sok energiát kivesz az emberből a koncentráció.
És hogy milyen volt az első vezetés? Őszintén szólva fogalmam sincs, ugyanis nem értem rá odafigyelni a sok koncentrálás közben. Megpróbálom egy mondatban leírni:
"Most ezt a kart kicsit kiengedni, pici gáz, lazítsd el a kezeket, figyelj a lábadra, mindjárt leesik, miért nem hosszabb a lábtartó rúd, sok a gáz, tartsd meg, ne menj bele a lyukba, fordulj, lazíts, sötét van, lábad, megy ez, ne kiabáld el, lazíts már."
Ahogy később megtudtam, azért este voltak az első órák - a motorokon csak helyzetjelzővel, mert így:
"nem mennek gyorsan, mert nem látnak messzire".
Megjegyzések
Megjegyzés küldése