Bevezetőnek:
A száz szóban Budapest számomra egy kifejezetten szimpatikus kezdeményezés. Nem csak azért mert akárki pályázhatott, hanem mert az emberek őszinte és teljes véleményét kérték és adták ki. Aki ír vagy olvas blogot, az pontosan tudja mennyire nehéz tömören, velősen, mégis átütő elemi erővel írni valamit, valamiről. Én sem vagyok rá képes, mindig cikornyás, hosszú és értelmetlen fecsegéssel jutok el A-ból B-be, érintve C-t, D-t és S-t is. Valahogy úgy, mint ezt a bevezetőt. (Egyébként több olvasóm is megjegyezte, hogy ahhoz képest, milyen keveset beszélek, ilyen hosszan tudok írni.) Tömör és velős írás, ami igazán szíven ütött, kettőt tudok hirtelen Holttestvér, és Tollampapírom írása (Örkényt most tegyük félre). Mellé raknám még SalyT szösszenetét Pestről, és szerénytelenség nélkül a saját kis emlékemet az értelemről. A győztes írás is ilyen, még ha nem is ezt vártam, ezért a jó példán felbuzdulva összehoztam egy kis szösszenetet. Egyszer már írtam Miskolcról, de akkor szabad gyeplővel, most száz szóban, tömören, egy levegővel, durr bele, ahogy szoktam.
Itt minden a fején áll. Tetők az utcán, szemét a kuka körül, csikk a fogak közt, bűnözők szabadon. A reggeli füst és köd estig lebeg, a kéz a zsebben, és az árnyék a falon ritkán az ember sajátja. Időgép a középkorba. Ódon, avítt utcák bűze, és százéves fotókról felismerhető épületek. Bárhol mondom, „miskolci vagyok”, mindenki elhúzódik a közelemből. A rozsda-lepte Acélváros remek hely egy fantáziadús gyereknek, aki látja a darut hajlító óriásokat, az omladozó házak kísérteteit, a rég elhagyott épületek várromjait, a bűzlő sikátorokban lapuló fejvadászokat. Éveken át kutattam a város szellemeit, mire megtaláltam: A város maga A kísértet.
- Lestat naplója -
A száz szóban Budapest számomra egy kifejezetten szimpatikus kezdeményezés. Nem csak azért mert akárki pályázhatott, hanem mert az emberek őszinte és teljes véleményét kérték és adták ki. Aki ír vagy olvas blogot, az pontosan tudja mennyire nehéz tömören, velősen, mégis átütő elemi erővel írni valamit, valamiről. Én sem vagyok rá képes, mindig cikornyás, hosszú és értelmetlen fecsegéssel jutok el A-ból B-be, érintve C-t, D-t és S-t is. Valahogy úgy, mint ezt a bevezetőt. (Egyébként több olvasóm is megjegyezte, hogy ahhoz képest, milyen keveset beszélek, ilyen hosszan tudok írni.) Tömör és velős írás, ami igazán szíven ütött, kettőt tudok hirtelen Holttestvér, és Tollampapírom írása (Örkényt most tegyük félre). Mellé raknám még SalyT szösszenetét Pestről, és szerénytelenség nélkül a saját kis emlékemet az értelemről. A győztes írás is ilyen, még ha nem is ezt vártam, ezért a jó példán felbuzdulva összehoztam egy kis szösszenetet. Egyszer már írtam Miskolcról, de akkor szabad gyeplővel, most száz szóban, tömören, egy levegővel, durr bele, ahogy szoktam.
Lenyomat
Itt minden a fején áll. Tetők az utcán, szemét a kuka körül, csikk a fogak közt, bűnözők szabadon. A reggeli füst és köd estig lebeg, a kéz a zsebben, és az árnyék a falon ritkán az ember sajátja. Időgép a középkorba. Ódon, avítt utcák bűze, és százéves fotókról felismerhető épületek. Bárhol mondom, „miskolci vagyok”, mindenki elhúzódik a közelemből. A rozsda-lepte Acélváros remek hely egy fantáziadús gyereknek, aki látja a darut hajlító óriásokat, az omladozó házak kísérteteit, a rég elhagyott épületek várromjait, a bűzlő sikátorokban lapuló fejvadászokat. Éveken át kutattam a város szellemeit, mire megtaláltam: A város maga A kísértet.
- Lestat naplója -
Még ha nem is látod az erdőtől a fákat, minden mit keresel, a város kísérteteit, ott vannak. Tudom. Közöttük jártam.
VálaszTörlés