Rólam tudni kell, hogy a The fast and the furius illetve Gone in 60 seconds filmek megnézése után kezdtünk úgy igazán vágyódni a négy kerék után a haverokkal. Ebből az lett, hogy megrögzött autómániássá avanzsáltam, a jogsi megszerzése után pedig csak és kizárólag négy kerékben és kasztniban tudtam gondolkodni. Aztán egyszer...
Már gyerekként is az autó- meg motorépítős műsorokat néztem a Discovery-n, ami azért előre jelezhette volna, hogy az évek alatt lesznek bőven a családom számára érthetetlen döntések a témában. Egy ideje kezdtem úgy gondolni, hogy ideje lenne az első saját verdát beújítani. Erősen néztem a hirdetéseket és a pénztárcámat is, mert ugye egy Toyota Suprára vagy egy Nissan Skylinera nem igazán futja. Persze meg is kaptam a magamét, amiért én a nagy koszos főváros dugókkal teli reggeli útjain saját tulajdonú autógépjárművel szeretnék közlekedni. Az meg még hagyján volt az ősök szemében, hogy átnéztem az elérhető tuning műhelyek összes árlistáját, de ott már igencsak elmeorvoshoz akartak küldeni, amikor rájöttek, hogy szívbaj nélkül a komplett autó árát ráköltöttem volna még simán csak a csinosításra. Mert ugye ahogy kigurult a gyárból, az úgy nem jó.
Eléggé rajta voltam a témán, spórolgattam is szépen, amikor is egyik éjszaka megálmodtam, hogy egy motorral a hátsóm alatt szántom fel az aszfaltot, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Azon a reggelen éreztem, hogy ez kell nekem. Persze akkor még csak annyit tudtam a motorról, hogy pont kettővel kevesebb kereke van, mint amihez szokva vagyok és amin biztonságban érzem magam. A nagy meglepetésre hagytam is ülepedni kicsit a dolgot, pár napot, de innentől menthetetlen az ember. Valami változott.
A motorokat eddig is megbámultad az utcán, de most már mindezt más szemmel teszed. Egyre több dolognak nézel utána, egyre többször gondolsz rá, egyre többet kezded kérdezgetni a motoros ismerősöket – és már be is iratkoztál a tanfolyamra.
Miután egy hétfő délután körbenéztem a neten motoros iskolák után, este már sétáltam is be vígan és gondolkodás nélkül közöltem, hogy a holnap induló tanfolyamra jöttem beiratkozni. Valahogy fel sem merült bennem, hogy esetleg már nincs hely. Hamar el is lettem igazítva a menetrendről, a kötelező felszerelésről, hogy mit tudnak higiénikusan biztosítani, mi az, amit érdemes beszerezni. Papírokat kitöltöttük, első részlet befizetve, indulhat a buli.
A családdal először nem akartam közölni a rémhírt, sejtettem a reakciókat, de aztán meggondoltam magam. Mégsem szeretnék úgy hazagurulni, hogy utána egyből hívhassam is a mentőt édesanyámhoz. Annak rendje és módja szerint azóta számtalanszor le lettem hülyézve, mindenféle idiótának el lettem hordva, eszementnek, értelmetlennek, felelőtlennek, befolyásolható kölyöknek (így a harmadik x felé bukdácsolva – átérzed), stb. A családban tudtommal én vagyok az első, aki két kerékre készül nyergelni, legalábbis a közeli, közép-távoli rokonsági körben nem jellemző, hogy bárki akár csak utasként is esélyt adott volna bármilyen vasnak.
Szóval visszaút már nem lévén, irány előre!
Ez egy több részes sorozat lesz itt a blogon, ahol időről időre leírom, hogy hogyan is születik a motoros – jelen esetben belőlem.
Már gyerekként is az autó- meg motorépítős műsorokat néztem a Discovery-n, ami azért előre jelezhette volna, hogy az évek alatt lesznek bőven a családom számára érthetetlen döntések a témában. Egy ideje kezdtem úgy gondolni, hogy ideje lenne az első saját verdát beújítani. Erősen néztem a hirdetéseket és a pénztárcámat is, mert ugye egy Toyota Suprára vagy egy Nissan Skylinera nem igazán futja. Persze meg is kaptam a magamét, amiért én a nagy koszos főváros dugókkal teli reggeli útjain saját tulajdonú autógépjárművel szeretnék közlekedni. Az meg még hagyján volt az ősök szemében, hogy átnéztem az elérhető tuning műhelyek összes árlistáját, de ott már igencsak elmeorvoshoz akartak küldeni, amikor rájöttek, hogy szívbaj nélkül a komplett autó árát ráköltöttem volna még simán csak a csinosításra. Mert ugye ahogy kigurult a gyárból, az úgy nem jó.
Eléggé rajta voltam a témán, spórolgattam is szépen, amikor is egyik éjszaka megálmodtam, hogy egy motorral a hátsóm alatt szántom fel az aszfaltot, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Azon a reggelen éreztem, hogy ez kell nekem. Persze akkor még csak annyit tudtam a motorról, hogy pont kettővel kevesebb kereke van, mint amihez szokva vagyok és amin biztonságban érzem magam. A nagy meglepetésre hagytam is ülepedni kicsit a dolgot, pár napot, de innentől menthetetlen az ember. Valami változott.
A motorokat eddig is megbámultad az utcán, de most már mindezt más szemmel teszed. Egyre több dolognak nézel utána, egyre többször gondolsz rá, egyre többet kezded kérdezgetni a motoros ismerősöket – és már be is iratkoztál a tanfolyamra.
Miután egy hétfő délután körbenéztem a neten motoros iskolák után, este már sétáltam is be vígan és gondolkodás nélkül közöltem, hogy a holnap induló tanfolyamra jöttem beiratkozni. Valahogy fel sem merült bennem, hogy esetleg már nincs hely. Hamar el is lettem igazítva a menetrendről, a kötelező felszerelésről, hogy mit tudnak higiénikusan biztosítani, mi az, amit érdemes beszerezni. Papírokat kitöltöttük, első részlet befizetve, indulhat a buli.
A családdal először nem akartam közölni a rémhírt, sejtettem a reakciókat, de aztán meggondoltam magam. Mégsem szeretnék úgy hazagurulni, hogy utána egyből hívhassam is a mentőt édesanyámhoz. Annak rendje és módja szerint azóta számtalanszor le lettem hülyézve, mindenféle idiótának el lettem hordva, eszementnek, értelmetlennek, felelőtlennek, befolyásolható kölyöknek (így a harmadik x felé bukdácsolva – átérzed), stb. A családban tudtommal én vagyok az első, aki két kerékre készül nyergelni, legalábbis a közeli, közép-távoli rokonsági körben nem jellemző, hogy bárki akár csak utasként is esélyt adott volna bármilyen vasnak.
Szóval visszaút már nem lévén, irány előre!
Ez egy több részes sorozat lesz itt a blogon, ahol időről időre leírom, hogy hogyan is születik a motoros – jelen esetben belőlem.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése