Vazul vére – előadás és történelem

Nászajándékba kaptuk a jegyeket a premierre. Türelmetlenül vártuk a napot, hogy végre mehessünk. Meghallgattuk a kedvcsináló részleteket, beszélgettünk róla, találgattunk, vajon milyen lesz.

Eljött a nap, és az előadás előtt óriásinak tűnő tömeg fogadott minket Az ülőhelyeknek kialakított padsorok megteltek, és tudomásul vettük, hogy nekünk már csak a lépcsőn jutott hely. (Utólag rájöttünk, hogy nekünk volt a legjobb helyünk, mert senkinek a feje nem lógott bele a képbe, és még a lábunkat is ki tudtuk nyújtani.)

Amikor elkezdődött, minden elsötétült, csak a színpad úszott fényárban, ahova "civilben" szépen felsétált az összes szereplő, hogy aztán roppant eredeti módon, a színpadon öltse magára jelmeze egy részét vagy egészét, majd ezután elsétáljon a képből. Utolsónak István maradt a színpadon. Aztán... megszűnt a külvilág. A képek, a színek, a hangok. Az előadás szó szerint magával ragadott. Kézen fogott, és a múltba vezetett.

Szeretem a magyar történelmet, az államalapítás és az Árpád-ház pedig különösen közel áll a szívemhez. Ennélfogva, nem ragaszkodom csak a rockopera leírásához. Az előadás története szorosan összefonódik a Magyar Fejedelemség történetével, viszont a mű a spirituális oldalról közelíti meg. Ahhoz, hogy megértsük a mondanivalóját, nem árt ha ismerjük a hátteret is. Természetesen nem kell ehhez történész professzornak lenni, de a mű sok eseményt, személyt egészen más megvilágításba helyez.

A történet a Kr. u. 1035-1046 közötti időszakot dolgozza fel, mely Vazul megvakításával kezdődik és a Vata vezette lázadás győzelmével, és Orseolo halálával zárul.

Államalapító királyunk, István végnapjait éli, egyetlen fia és örököse, Imre herceg egy vadászbalesetben meghalt. Az egyenesági öröklés lehetősége elveszett. A királynak utódra van szüksége. Választása nővére fiára, Orseolo Péterre esett. Vazul szembeszegült a döntéssel, cserébe István alkalmatlanná tette őt az uralkodásra, fiait pedig száműzte.

Láttam István betegségét, fia halála miatt megtört lelkét, ahogy a hallucinációkkal küzdve az őrület határán táncolva keresi a kiutat. Egyszerre volt erőskezű uralkodó és megtört ember.

Szent István királyunk megtette a kötelességét: Géze fejedelem politikáját folytatva sikeresen Európa részévé tette a Magyar Fejedelemséget. Maga mellé állította Rómát és a német-római császárt, és német mintára egy egységes keresztény országot hozott létre.

Azt mindenképpen a javára lehet írni, hogy nem adta teljesen a pápa kezébe az országot, halála előtt ugyanis a Szent Koronát és az országot Szűz Máriának ajánlotta fel. Ez azért érdekes, mert Mária alakja valószínűleg megegyezik a kereszténység előtti hagyományokból származó Boldogasszony alakjával. (Azt pedig mindannyian jól tudjuk, hogy Szűz Máriát nem a pápa avatta szentté.)

Hogy az uralkodása során elkövetett tetteiért és meghozott döntéseiért milyen árat fizetett, már egy másik kérdés.

 „Vajon…
Megérte a szenvedést, ha nem maradt testvér?
Mindenki elhagyott, fiamat elvette az ég
Megérte ontani érted ennyi drága vért?
Nem volt más út, mondd még – az üdvömért”

Vazul Géza fejedelem öccsének, Mihály hercegnek fia volt, vagyis István unokaöccse. Imre herceg halála után igényt tarthatott a trónra. Egyes feljegyzések szerint István először őt jelölhette utódjának, ugyanis nekiadta a nyitrai dukátust, azonban döntését később felesége nyomására megváltoztatta.

Az egyik legenda szerint Vazul merényletet kísérelt meg István ellen, aki ezért elfogatta és Nyitrán őriztette. A krónikák egyöntetűen állítják, hogy megvakíttatása Gizella királyné parancsára történt, aki ezzel Péter trónra kerülését akarta elősegíteni. Vazul sorsa a megvakítása után homályba vész. Ha a tortúrát túl is élte, valószínűleg belehalt a sérülése következményeibe.

Elgondolkodtam, hogy vajon tényleg elkövette-e a merényletet, amiért ezt tették vele, vagy pusztán egy jó ürügyet kerestek arra, hogy félreállítsák az útból.

 „A hazug szavát, mondd, mért hiszed el?
A féregnek is a legszebb gyümölcs kell
Te hívtál, de kést szúrsz terstvérhátba
Haljak meg inkább a lábamon állva
Mint térden a sárban”

Orseolo Péter egy külön esettanulmány lehetne „Hogyan legyünk rossz királyok?” címmel. Sok van a rovásán, hosszú lenne felsorolni. Az egyik, amit mégis érdekességként érdemes megemlíteni, hogy a korábban említett legendának ellentmond, hogy István a halálos ágyán megeskette Orseolot, hogy Gizellát tiszteletben tartja, javait nem károsítja és mindenkitől megvédi. Ennek ellenére Péter Gizella birtokainak nagy részét elkobozta és az özvegy királynét Veszprém várában őriztette.

A történeti források szerint Péter tett néhány jó dolgot is, pl. neki köszönhetjük a pécsi székesegyházat. De idegen volt. Idegen földről jött, idegen hagyományokkal, idegen lovagokkal, és teljességgel figyelmen kívül hagyta a magyar nemességet. Nem véletlenül űzték el. Visszatérése után pedig tálcán nyújtotta át az országot a német-római császárnak.

Maga a mű nem megy bele ilyen részletesen ebbe a szakaszba, és jogosan, hiszen az előadás szempontjából nem is számít.

Ami számít, hogy Juhász "Kicsi" Attila annyira jól hozta ezt magyarellenes negatív karaktert, hogy az első színpadon töltött pillanatától kezdve legszívesebben arcon vágtam volna egy féltéglával, komolyan: gyűlöltem.

 „Leszek fekély, döglégy a borban
Tudom a leckét, a kard is kereszt
Leszek én, ki elé térdelsz a porban
Ki lázadó szívébe pengét ereszt”

A történetben Solt Vazul harcostársaként önkéntes száműzetésbe vonul, hogy vezekeljen, amiért nem tudta barátját megvédeni. Útja végén csatlakozik a lázadókhoz, részt vesz a Vazul-fiak felkészítésében és Vata mellett van a végső lázadásban.

Ha jobban megnézzük, Solt nem egy bizonyos személy, hanem a régi rendben mélyen hívő, urához végletekig hűséges, szilárd erkölcsi értékekkel rendelkező, szabad harcos alakja. Ha úgy tetszik a pogány harcos sztereotíp figurája. Megtestesíti mindazt, amitől egy harcos hős lehet: erős, bátor, őszinte, bármit megtenne a szeretteiért és nagyon erős az igazságérzete.

 „Az út, a tűz, a szabad vér
Amim van ér amennyit ér
Az enyém, nem adom semmiért”

Solt mellett komoly részt vállalt a Vazul-fiak felkészítésében a két táltos: Torda és Zerind. Torda a harcos útját képviseli, azt hangoztatja, hogy az új vallást el kell üldözni, nyomait elpusztítani. Ezzel szemben Zerind azt hangoztatja, hogy kell lennie békés útnak, elég volt a vérontásból. Kettejük nézetei és a világhoz való viszonyuk teljesen különböző, a közös cél érdekében mégis összefognak.

Közös színpadi jelenteik során érezhető a kettejük közti feszültség. Ezt az ellentétet rávetíthetjük az országban kialakult helyzetre is, ahol a régi és az új vallás csap össze egymással.

Vata a lázadásban vállalt komoly szerepet. Az ő területéről (Békés vármegye)  indulta felkelés, és a törzsfő az élére állt. A felkelésben nem csak pogányok vettek részt, hisz maga Vata is megkeresztelkedett (igaz, István parancsára). Azért kapott vallási színezetet, mert az idegen papok befolyása ellen irányult. Valószínűsíthető, hogy Vata vakította meg – és ítélte ezzel lassú halálra – Orseolo Pétert a zámolyi csata után.

A pozitív főszereplő és a Vazul-fiak képviselője: Levente herceg, aki próbál független maradni. Szerelme Hajnal, a pogány hitet megélő fiatal, erős nő.

„Amit adtam örökre a tiéd, ne áldozd fel
Ezerszer adnám még, ezerszer vedd el”

Levente és Hajnal szerelme a legszebb szál a történetben. Kettejük kapcsolata olyan, amilyennek az igaz szerelmet képzelik az emberek: erős, szép és minden próbát kiáll. Az a fajta, amiben szavak nélkül is megértik egymást. Hitük és egymást iránt érzett szerelmük átível az egész történeten, és kitartásuk a végén elnyeri jutalmát.

A szereplők közül még egy valakit emelnék ki (sajnos nem tudom a nevét), aki zseniális alakítást nyújtott: ő volt a kutya. Azonnal belopta magát a szívembe.

Nem értek hozzá, de szerintem pusztán arckifejezésekkel és mozdulatokkal sokkal nehezebb hitelesen visszaadni egy szerepet – ez esetben egy kutyát –, mint annak, akinek van lehetősége beszélni, énekelni. Úgy gondolom, hogy az ő szerepe volt a legnehezebb, és talán épp emiatt – nekem – az egyik legemlékezetesebb. Csak ültem és bámultam és nevettem, igen, mert annyira… elképesztő és mulatságos volt, annyira élethű.

Az előadás vége felé a színpadképek egyre látványosabbak, mozgalmasabbak lesznek. Érzékeltetik az eseményeket, a harcokat, az ostromot, hogy Orseoló halála után kiürüljön a színpad.

Utolsónak Levente marad a színpadon. Magával ragad a dallam, de a dalnak, amit énekel mondanivalója van. Az utolsó akkordok után a többiek is visszatérnek a színpadra. Énekelnek, mosolyognak.

„Majd
Eljön a kor, majd újra megérti
A lélek, amit neki suttog a szél”

A tömeg még mindig elbűvölve bámul. Lassan térünk magunkhoz, mintha álomból ébrednénk. Ez már a finálé. Az utolsó percek, amikor megjelenik a rendező, a producer és mindenki, aki fontos, meghajolnak a szereplők, a táncosok, és amíg rájuk figyelsz, jön az utolsó meglepetés: az énekesek fáklyákkal a kezükben lejönnek a színpadról, lassan bevonulnak a közönség sorai közé, és úgy éneklik az utolsó dalt. Sugárzik róluk az öröm és a büszkeség. A munkájuk meghozta gyümölcsét. Visszamennek a színpadra, és befejezik a számot, hogy az utolsó taktusokat elnyomja az állva tapsoló közönség fülsiketítő ovációja.

Lassan kisétálunk az épület elé, találkozunk néhány ismerőssel, meg-megállunk beszélgetni velük, élvezzük a kellemesen hűvös éjszakai levegőt, hogy aztán néhány perccel később teljesen elázzunk.

A kocsiban is csak az előadásról beszélgetünk, véleményezzük (értsd: áradozunk), kiemelünk bizonyos részeket, és lassan hazaérünk. Idő kell, hogy leülepedjen.

A rockoperáról több információt a Vazul vére honlapján és Facebook oldalán találtok.

A képeket mégegyszer köszönöm Bakonyvári Balázsnak, akinek a premierről készült képeit a BalooPhoto.com oldalon találjátok.