Levelek a semmibe

Íratlan levelek... Fecnik... Címek... Tudom, mostanság hallgatok, de ne higgyétek, hogy nem jár az agyam. Egyszerűen csak... Nincs miért megírnom a dolgokat. Vagy nem állnak össze, vagy nem tudom megfogalmazni, vagy egyszerűen csak nem tudom hozni a szokásos színvonalat, és inkább kidobom. Foszlányok, töredékékek, küzdelem az önkifejezésért, szépen artikulálva, hangzatos, mégsem fellengzős mondatokban, ahogy tanultuk.

Most lapozgatom a kis jegyzetfüzetemet, amit mindig magamnál hordok. Kusza sorok. Gondolatok. Gyorsan lekörmölt félmondatok. Munkába menet-jövet, buszozgatva, megpillantva valami érdekeset, vagy egyszerűen csak eszembe jutott valaki/valami. Mi bennük az érdekes? Fogalmam sincs. Olvasva a sorokat, a felére nem is emlékszem. A másik fele meg értelmetlen zagyvaság. Abban a pillanatban biztos nagyon jó ötletnek tűnhettek, most csak egy összedobált tömény hülyeség. Azon tűnődni, hogy vajon hány kifejezés, vagy szó van a naplementére, mit érezhet valaki, egy bizonyos szituációban, pusztán csak az arckifejezéséből ítélve, elszáradt rózsabokron csivitelő cinegék, egy érdekes írás olvasásból támadó ihlet, képtelen képek, dallamtalan strófák, rímtelen versek, tervtelen ötletek, átaludt álmok és társaik.

Egy kedves barátom megkérdezte, hogy miért nem írom meg ezeket, és egyáltalán mit értek íratlan levelek alatt. Az íratlan levelek egyik nagy különlegessége, hogy nem kézzel írjuk. Csak csinálunk valamit, közben pörög az agyunk, és villámsebességgel rójuk a sorokat. Az íratlan levelek levelek különlegessége, hogy pár pillanat alatt fogannak, íródnak és dobódnak ki. A megírt dolgok... unalmasak, lehangolóak, elavultak. Az íratlan dolgok sokkal érdekesebbek a kiadott társaiknál, ugyanis titkot őriznek, amit nem akarunk világgá kiabálni. Az íratlan dolgokban a lélek igazi és őszinte vágyai, titkai érzései, és érzelmei jelennek meg. Nem sorokkal, hanem a szavak mögé bújtatott mosollyal, fájdalommal, indulattal, érzéssel készülnek. Az íratlan levelekhez nem kell tinta, se papír, csupán lelkiállapot, elhatározás, tiltakozás, illúzió vagy dellúzió, önigazolás és önámítás, őszinteség és öncsalás. A tévedések és utólagosságok beismerése, a lét nem létező bizonyítéka.

Van egy-két írás aminek majdnem minden nap neki akarok ülni. Küszködök egy sort, aztán lemondóan sóhajtok. Nincs kinek és nincs miért, vagy van kinek és nincs miért, vagy nincs kinek és van miért, vagy van kinek és van miért... de nem lehet. Órákat ülök egy papír felett, és meredek a semmibe. Hogy írjak meg egy megíratlan levelet? Hogy írjam meg a megírhatatlant? Hogy írjak meg valamit, hogy aztán addig javítgassam, és tökéletesítsem, amíg teljesen el nem rontom? Vajon hány száz érzelemkifejező szót alkottunk már, hogy összeszámolva rádöbbenjünk, hogy egy sem képes kifejezni a valódi érzéseket? Vajon meddig kell még a belsőnkben sikoltoznia egy érzésnek, amíg elég hangos lesz ahhoz, hogy mások is meghallják?

Ha mindezeket számításba vesszük, akkor joggal kérdezheted, hogy rendben, de akkor most ennek mi értelme, mi a magyarázata. Miért írunk íratlan leveleket, ha még magunknak sem jegyezzük fel? Mi ennek az egésznek az értelme? Egyszerű: Az íratlan levél a NEM-cselekvés, a létezés tagadása, az esély esélytelenségnek kifejezése. Az utolsó mentségnek, mielőtt kitör egy embertelen sikoly, egy őrült kacaj, egy állati mordulás. Kimondhatatlan szavak, kimutathatatlan érzelmek. Hisztéria tetőfokon, túldramatizált tragikum, életszerűtlen ígéretek, oktalan okoskodás, szenvedélyes hanta, hiú öngúny, és maró naívság.

"Az írók jobban félnek a belső ürességtől, mint a külső csendtől."

P. S.

 - Lestat naplója -