Tegnap láttalak. Elmentél mellettem. Meg se ismertél, vagy nem
akartál megismerni? Lényegtelen. Ha már lassan 10 éve nem állunk szóba
egymással, nem most fogjuk elkezdeni, azt hiszem. Megérte egy nő meg pár
hazugság miatt? Egész biztosan... De ez az írás most nem rólad szól.
Rólad viszont annál inkább. Amikor őt megláttam, eszembe jutottatok, nosztalgiáztam és álmodtam. Még emlékszem rád, kislány. Mindig is csendes, visszahúzódó bölcs voltál. Sosem vetted észre, hogy mennyi érték szorult beléd, csak a kiközösítésed és a megkülönböztetésed foglalkoztatott. Emlékszem rád. Emlékszem a sétálásokra, a nagy beszélgetésekre, az egymásra várásra. Az emberek annyira vakok voltak, mikor állandóan együtt voltunk, és mégis mással hoztak hírbe. Emlékszem, hogy haraggal váltunk el. Azt mondtad, hogy döntsem el, hogy kivel akarok lenni, Vele vagy Veled. Nem értettelek. Az én fülembe még nem jutott vissza a suttogás, fáradt és ingerült voltam. Haraggal váltunk el, és búcsúzóul még azt mondtad, hogy majd holnap megbeszéljük. Nem volt holnap. Tudtad, hogy holnap már nem leszel a közelemben, és soha többé nem látjuk egymást, igaz? Haraggal váltunk el, hogy ne gondoljunk egymásra.
Emlékszem az örökké szomorú szemeidre. A remegésedre, amikor valaki hirtelen felemelte a hangját. Az összerándulásaidra, amikor valaki felemelte a kezét. A nyáron is hordott farmerdzsekidre, hogy ne látszódjanak a kék-zöld foltjaid. Mindig annyira próbáltad rejtegetni. Sosem beszéltél róla. Még nekem sem. Tudtam, és azt hiszem egyedül én tudtam, hiszen nekünk nem kellettek szavak ahhoz, hogy megértsük egymást. Álmomban újra láttalak. Újra ott ültünk a régi asztalon. Újra piszkáltad a régi sebeidet, és foltoztad az enyéim. Újra jöttek a Nagyfiúk, és most sem futottunk el. Még egyszer nem. Bátran és rettegve asszisztáltuk végig a földbe verésünket. És újra ott ültünk az asztal alatt. Összebújva. Rettegve. Nekünk nem kellettek szavak, hogy értsük egymást.
Ma megkerestelek. Megnéztelek. Az arcod ismerős, a durca, a harag, és az elutasítás keveréke. De a szemed.. A szemed már nem ismerős. Eltűnt a félelem, ahogy te tűntél el a félelemtől. Eltűnt a kiközösítettséged, ahogy feladtad és visszatértél a saját népedhez. Eltűnt az értelem, a titkokat sejtető pislogás. Tompa szürke hályog az egész, mintha belefáradtál volna az életbe. A harcba. A kitörésbe. A Nagyfiúkba.
Emlékszem rád Zsani... De nem így... Nem így...
- Lestat naplója -
Rólad viszont annál inkább. Amikor őt megláttam, eszembe jutottatok, nosztalgiáztam és álmodtam. Még emlékszem rád, kislány. Mindig is csendes, visszahúzódó bölcs voltál. Sosem vetted észre, hogy mennyi érték szorult beléd, csak a kiközösítésed és a megkülönböztetésed foglalkoztatott. Emlékszem rád. Emlékszem a sétálásokra, a nagy beszélgetésekre, az egymásra várásra. Az emberek annyira vakok voltak, mikor állandóan együtt voltunk, és mégis mással hoztak hírbe. Emlékszem, hogy haraggal váltunk el. Azt mondtad, hogy döntsem el, hogy kivel akarok lenni, Vele vagy Veled. Nem értettelek. Az én fülembe még nem jutott vissza a suttogás, fáradt és ingerült voltam. Haraggal váltunk el, és búcsúzóul még azt mondtad, hogy majd holnap megbeszéljük. Nem volt holnap. Tudtad, hogy holnap már nem leszel a közelemben, és soha többé nem látjuk egymást, igaz? Haraggal váltunk el, hogy ne gondoljunk egymásra.
Emlékszem az örökké szomorú szemeidre. A remegésedre, amikor valaki hirtelen felemelte a hangját. Az összerándulásaidra, amikor valaki felemelte a kezét. A nyáron is hordott farmerdzsekidre, hogy ne látszódjanak a kék-zöld foltjaid. Mindig annyira próbáltad rejtegetni. Sosem beszéltél róla. Még nekem sem. Tudtam, és azt hiszem egyedül én tudtam, hiszen nekünk nem kellettek szavak ahhoz, hogy megértsük egymást. Álmomban újra láttalak. Újra ott ültünk a régi asztalon. Újra piszkáltad a régi sebeidet, és foltoztad az enyéim. Újra jöttek a Nagyfiúk, és most sem futottunk el. Még egyszer nem. Bátran és rettegve asszisztáltuk végig a földbe verésünket. És újra ott ültünk az asztal alatt. Összebújva. Rettegve. Nekünk nem kellettek szavak, hogy értsük egymást.
Ma megkerestelek. Megnéztelek. Az arcod ismerős, a durca, a harag, és az elutasítás keveréke. De a szemed.. A szemed már nem ismerős. Eltűnt a félelem, ahogy te tűntél el a félelemtől. Eltűnt a kiközösítettséged, ahogy feladtad és visszatértél a saját népedhez. Eltűnt az értelem, a titkokat sejtető pislogás. Tompa szürke hályog az egész, mintha belefáradtál volna az életbe. A harcba. A kitörésbe. A Nagyfiúkba.
Emlékszem rád Zsani... De nem így... Nem így...
- Lestat naplója -
Megjegyzések
Megjegyzés küldése