Requiem

Tévhit, hogy csak a jó emberek halnak korán. A jó emberek halála azért tűnik korainak, mert szerették, tisztelték és megbecsülték őket. A jó emberek halála mindig tragédia, igazságtalanságnak tűnhet. Az ember halála önmagában igazságtalanság, egyesek szerint, de tévednek. A halál mindig akkor jön, amikor jönnie kell. A gonosz emberek élete azért tűnik hosszúnak, mert mindenki a halálát várja, minden nap arra gondolnak, hogy talán végre ma már feldobja a talpát. Talán tévedés, talán csak rossz felfogás, talán csak filozófia. A jó emberek halála mindig fájdalmas. A jó emberek itt voltak, velünk voltak, a szerettünk volt, és amikor befejezte küldetését, távozott. Talán korán. Talán még tehetett volna valamit a világért. Talán nem. Talán talán.

Az egyik legjobb barátom volt, szerettem. A legjobb lelkű feketemágus, aki született. Feketemágus... Mi dönti el, hogy ki feketemágus? A fekete mágia határait könnyen fel tudjuk sorolni, minden fekete mágia, ami beleavatkozik a természet rendjébe, és az élet szentsége ellen való. Ha valaki ismeri a fekete mágiát, attól már rögtön feketemágus lesz? Nem. A feketemágusok nem csak használják a fekete mágiát, hanem együtt élnek vele, a gondolkodásuk megegyezik a fekete mágiáéval. Shern barátomat fekete mágus nevelte fel, átadta tudását, mégis egy tiszta szívű, jó akaratú ember volt, akinek az élet szentsége mindennél előbbre való volt. Látott csodákat, megmentett mindenkit, akit tudott, dajkált egy csecsemőt. Ő, a feketemágus. Lemondott a saját hasznáról, a kalandokról, a hőstettekről, csak hogy biztonságban tudja a gyermeket. Halhatott volna hősi halált, áldozhatta volna életét a társáért, nemes célért, vagy megkeseredve a világtól lehetett volna az, akivé nevelni akarták. Az Istenek azt a sorsot szánták neki, hogy életében hős és legenda legyen, legyen álmai, higgyen a csodákban és a mesékben, és a távoli hegyekben, névtelenül és észrevétlenül távozzon. Maradt utána a por és hamu, amit szétfújt a szél, de a neve megmaradt az emberek szívében. Amíg élt, élt.

A gyermek halála mindig tragédia. Sokkal nagyobb tragédia, mint bárki másé. A gyermekek azok, akikért teremtünk és pusztítunk, a kezükbe adjuk azt, amit magunknak gyűjtöttünk. A gyermekekben az a szép, hogy nézheted. Nézheted hogy nő fel, hogyan tanul, hogyan lesz belőle valaki. Hogy mi, azt még te sem tudod. Talán az új Messiás, nagy tudású bölcs, egyszerű kis szürke csavar a Gépezetben, vagy városokat lángba borító antihős? Ki tudja. Az a gyermek túlélt egy mészárlást. A szüleit és mindenkit, aki szerette, megölték, túlélte a falut porig égető tűzvészt. Az Istenek kegyeltje lehetett, nagy tettekre volt hivatott. Vagy a Sátán nem hagyta veszni az övéit? Már sosem tudjuk meg. Amíg tudtuk, szerettük, adtunk neki meséket és csodákat, vigyáztuk és óvtuk az ártó szellemektől, lemondtunk a kalandokról, az embert mindig csábító veszélyekről, hallgattuk a kacaját, érzetük, hogy él. Amit tudtunk, megpróbáltunk. Kevés volt.

Ha a gyermek túléli, már megérte volna az egészet... Hiányozni fogtok.

 - Lestat naplója -