Beszélni. Beszélni mindenről és a semmiről. Beszélni mindenkinek és senkinek. Beszélni bármikor és semmikor.
Viszont beszélni kell. Ki kell mondanunk amit érzünk, amit gondolunk.
Három hetet töltöttem 16-17 év körüli fiatalokkal, akik nem vakon sétálgatnak a világban, hanem vágynak a tudásra.
Szeretem, amikor nem süket fülekre találnak a monológjaim, amikor csillogó szemekkel hallgatják a semmit és a mindent.
Mindegy mit, csak én beszéljek, mert látják mennyire élvezem. Mennyire élvezem,hogy átadhatom azt a csekély
tudást, amivel rendelkezem. Nem sok, de, ami van azt szivesen megosztom. A mindent is és a semmit is.
Volt, aki kérdezett, volt, aki hallgatott, volt, aki elgondolkodott, volt, aki elhallgatott és aki ebből mindenre emlékezni fog.
Szerettem volna még többet adni nekik, legalább annyit, ami annyit jelenthetett volna nekik, mint az a kijelentésük,hogy
annyira örülnek,hogy itt vagyok és tanítom őket, miközben más azt sem tudja,hogy a földön vannak.
Márpedig ezek a kölykök két lábbal a földön állnak és büszkévé tettek egy pillanat erejéig. Nagyon is emlékeztetett valamire.
Voltak pillanatok, amikor nem értették miért állok negatívan bizonyos témához... említettem nekik, hogy majd lelkierőm
tetőpontján tartok nekik egy felolvasást Orwell - 1984 c. könyvéből és megértik teljes mértékben.
Nos erre sajnos csak akkor került sor, amikor két ember volt össz vissz jelen rajtam kívül, de ez nem tántorított el semmitől.
Olvastam egy oldalt és még egyet... és még ötöt... egészen addig nem tartottam szünetet, míg az egyik leányzó elsírta magát.
Elsírta magát, mivel nem tudott ennyi információt feldolgozni, amiért sajnált,hogy én ezt teljes mértékben felfogom és sírt, amiért
ő sem segíthet elfeledtetni minden rosszat, amivel tisztában vagyok.
Másnap kérte,hogy meséljek magamról. Eddig mindenkiről meséltem, anélkül,hogy ismerném őket, magamról viszont semmit.
Így hát leültünk és beszélgettünk. Beszélgettem. Beszéltem. Most főképp a semmiről.
Annyit mondtam,hogy csak és kizárólag akkor kezdek bele, ha nem látom a sajnálatot és a szánalmat a szemekben.
Nem érdekel a felháborodás, a megvetés és egyebek, viszont a szánalmat nem vagyok hajlandó elviselni.
Meséltem. Mindenről és mindenkiről. Az elmúlt 5 évről. Döbbent arcok tömkelege. Az elmúlt 1 évről. Mosolygó arcok tömkelege.
Az elmúlt 2 hónapról. Nem néztem az arcokat. Éreztem egy simítást a vállamon. Elég volt.
Örülök,hogy jó időben voltam jó helyen.
Örülök,hogy olyan emberekkel vagyok körülvéve, akik engem tanítanak.
Örülök,hogy jó időben voltam jó helyen az elmúlt egy évben.
Örülök,hogy olyan ember vagyok.
Örülök,hogy jó.
Örülök,hogy vagyok.
Viszont beszélni kell. Ki kell mondanunk amit érzünk, amit gondolunk.
Három hetet töltöttem 16-17 év körüli fiatalokkal, akik nem vakon sétálgatnak a világban, hanem vágynak a tudásra.
Szeretem, amikor nem süket fülekre találnak a monológjaim, amikor csillogó szemekkel hallgatják a semmit és a mindent.
Mindegy mit, csak én beszéljek, mert látják mennyire élvezem. Mennyire élvezem,hogy átadhatom azt a csekély
tudást, amivel rendelkezem. Nem sok, de, ami van azt szivesen megosztom. A mindent is és a semmit is.
Volt, aki kérdezett, volt, aki hallgatott, volt, aki elgondolkodott, volt, aki elhallgatott és aki ebből mindenre emlékezni fog.
Szerettem volna még többet adni nekik, legalább annyit, ami annyit jelenthetett volna nekik, mint az a kijelentésük,hogy
annyira örülnek,hogy itt vagyok és tanítom őket, miközben más azt sem tudja,hogy a földön vannak.
Márpedig ezek a kölykök két lábbal a földön állnak és büszkévé tettek egy pillanat erejéig. Nagyon is emlékeztetett valamire.
Voltak pillanatok, amikor nem értették miért állok negatívan bizonyos témához... említettem nekik, hogy majd lelkierőm
tetőpontján tartok nekik egy felolvasást Orwell - 1984 c. könyvéből és megértik teljes mértékben.
Nos erre sajnos csak akkor került sor, amikor két ember volt össz vissz jelen rajtam kívül, de ez nem tántorított el semmitől.
Olvastam egy oldalt és még egyet... és még ötöt... egészen addig nem tartottam szünetet, míg az egyik leányzó elsírta magát.
Elsírta magát, mivel nem tudott ennyi információt feldolgozni, amiért sajnált,hogy én ezt teljes mértékben felfogom és sírt, amiért
ő sem segíthet elfeledtetni minden rosszat, amivel tisztában vagyok.
Másnap kérte,hogy meséljek magamról. Eddig mindenkiről meséltem, anélkül,hogy ismerném őket, magamról viszont semmit.
Így hát leültünk és beszélgettünk. Beszélgettem. Beszéltem. Most főképp a semmiről.
Annyit mondtam,hogy csak és kizárólag akkor kezdek bele, ha nem látom a sajnálatot és a szánalmat a szemekben.
Nem érdekel a felháborodás, a megvetés és egyebek, viszont a szánalmat nem vagyok hajlandó elviselni.
Meséltem. Mindenről és mindenkiről. Az elmúlt 5 évről. Döbbent arcok tömkelege. Az elmúlt 1 évről. Mosolygó arcok tömkelege.
Az elmúlt 2 hónapról. Nem néztem az arcokat. Éreztem egy simítást a vállamon. Elég volt.
Örülök,hogy jó időben voltam jó helyen.
Örülök,hogy olyan emberekkel vagyok körülvéve, akik engem tanítanak.
Örülök,hogy jó időben voltam jó helyen az elmúlt egy évben.
Örülök,hogy olyan ember vagyok.
Örülök,hogy jó.
Örülök,hogy vagyok.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése