Nemrég beszélgettem egy kedves ismerősömmel. Igaza van. Ideje kipakolni azt a dobozt.
Nézem a régi képeket, az egymásnak írt titkos üzeneteket, és nem értem, mit keresnek még mindig a holmijaim közt. Nem kell, nincs már rá szükségem, egyébként is útban van és csak a helyet foglalja. Valami mégis visszatart attól, hogy csak úgy a szemétbe szórjam. Szentimentalizmus? Egy fenéket. Lustaság. Kényelmesebb volt anno dobozba tenni, és azóta sem foglalkozni velük. Néha nekiindulok, hogy fogom az egészet és kidobom a fenébe, aztán nekilátok a megmaradt holmik kiszórásának, és azt veszem észre, hogy szép lassan minden visszakerül a dobozába.
"Kértél. Megkaptál. Megnézted, mi van bennem. Mi már nem játszunk?"
Pontosabban... Kértünk. Kaptunk. Kizsigereltük egymást, és tovább léptünk, romokat hagyva magunk mögött. Nem volt szakadék, sem a szakadék felett átívelő híd. Egyszer csak megnyílt a föld és elnyelt mindent, mi pedig a szakadék felett lövöldöztük egymásra a rakétákat. Azóta a romokat eltakarítottuk, és külön-külön új, biztosabb tornyokat emeltünk a helyükre.
Na, lássuk a dobozt...
Á, igen, Maszat, a plüssmackó. Nem tehet semmiről, ráadásul később jó lesz majd a fiamnak.
Hm, néhány ékszer. A kövek hiánytalanok, de a bizsu már megkopott. Valamikor többet ért mindennél. Talán abba kéne hagynom a kacatok gyűjtését. De olyan szép. Kell a fenének! Képes lennél kidobni?! Persze. De azért visszateszem a dobozba. Majd csak jó lesz valamire. Ugyan, nem lesz, de te tudod, a te tered, a te kacatjaid.
Néhány ruhadarab. Hm, portörlőnek még jó lehet - és visszakerülnek a helyükre.
Na, és te, tépett szárnyú halálmadár, utánad mi maradt? Még ennyi sem. Néhány vers - üres szavak csupán, pár kép, és egy szétszakadt karkötő. A te dobozd üres, nincs benne semmi kézzel fogható. Csak a tudat, hogy voltál, hogy egyszer régen jelentettél valamit. Az a baj veled, hogy utólag már nem látom azokat a tulajdonságaidat, amik miatt jelentettél valamit. Talán soha nem is voltak, csak én ruháztalak fel velük, te pedig hagytad. Aztán a maszk széttört. Csont. Hús. Vér. Semmi... A híd leomlott, a szakadék végtelenné mélyült.
"Mindketten tökéletesen alkalmasak voltak arra, hogy boldoggá tegyenek valaki mást."
Ha már elmegyek, égjen a híd is.
Mi van még? Az emlékek, amiket semmivel sem tudok eltörölni. Nem is akarok. Ezek kellenek, ezek nélkül nem lennék az, aki ma vagyok.
A doboz megint csak tele van, én pedig megint nem értem, mi történt, hiszen kiválogattam, mi az, ami nem kell.
Hiába, ez egy ilyen időszak: túl sok időm van gondolkodni.
Nézem a régi képeket, az egymásnak írt titkos üzeneteket, és nem értem, mit keresnek még mindig a holmijaim közt. Nem kell, nincs már rá szükségem, egyébként is útban van és csak a helyet foglalja. Valami mégis visszatart attól, hogy csak úgy a szemétbe szórjam. Szentimentalizmus? Egy fenéket. Lustaság. Kényelmesebb volt anno dobozba tenni, és azóta sem foglalkozni velük. Néha nekiindulok, hogy fogom az egészet és kidobom a fenébe, aztán nekilátok a megmaradt holmik kiszórásának, és azt veszem észre, hogy szép lassan minden visszakerül a dobozába.
"Kértél. Megkaptál. Megnézted, mi van bennem. Mi már nem játszunk?"
Pontosabban... Kértünk. Kaptunk. Kizsigereltük egymást, és tovább léptünk, romokat hagyva magunk mögött. Nem volt szakadék, sem a szakadék felett átívelő híd. Egyszer csak megnyílt a föld és elnyelt mindent, mi pedig a szakadék felett lövöldöztük egymásra a rakétákat. Azóta a romokat eltakarítottuk, és külön-külön új, biztosabb tornyokat emeltünk a helyükre.
Na, lássuk a dobozt...
Á, igen, Maszat, a plüssmackó. Nem tehet semmiről, ráadásul később jó lesz majd a fiamnak.
Hm, néhány ékszer. A kövek hiánytalanok, de a bizsu már megkopott. Valamikor többet ért mindennél. Talán abba kéne hagynom a kacatok gyűjtését. De olyan szép. Kell a fenének! Képes lennél kidobni?! Persze. De azért visszateszem a dobozba. Majd csak jó lesz valamire. Ugyan, nem lesz, de te tudod, a te tered, a te kacatjaid.
Néhány ruhadarab. Hm, portörlőnek még jó lehet - és visszakerülnek a helyükre.
Na, és te, tépett szárnyú halálmadár, utánad mi maradt? Még ennyi sem. Néhány vers - üres szavak csupán, pár kép, és egy szétszakadt karkötő. A te dobozd üres, nincs benne semmi kézzel fogható. Csak a tudat, hogy voltál, hogy egyszer régen jelentettél valamit. Az a baj veled, hogy utólag már nem látom azokat a tulajdonságaidat, amik miatt jelentettél valamit. Talán soha nem is voltak, csak én ruháztalak fel velük, te pedig hagytad. Aztán a maszk széttört. Csont. Hús. Vér. Semmi... A híd leomlott, a szakadék végtelenné mélyült.
"Mindketten tökéletesen alkalmasak voltak arra, hogy boldoggá tegyenek valaki mást."
Ha már elmegyek, égjen a híd is.
Mi van még? Az emlékek, amiket semmivel sem tudok eltörölni. Nem is akarok. Ezek kellenek, ezek nélkül nem lennék az, aki ma vagyok.
A doboz megint csak tele van, én pedig megint nem értem, mi történt, hiszen kiválogattam, mi az, ami nem kell.
Hiába, ez egy ilyen időszak: túl sok időm van gondolkodni.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése