"Bezárult a mesekönyv, nem szól már a lap,
De emléked a szívemben örökre megmarad..."
2008 februárja óta először írok úgy,hogy nincs senki velem. Mellettem rengetegen. De egyedül vagyok, mégis...
Mégis ez az első olyan vég, amikor tudom,hogy valaminek a kezdete.
1 év 1 hónap... 1 év... a legszebb az összes közül. Meglátni, megszeretni, megszerezni, megrendíteni, megfejteni, megszelídíteni, megeleveníteni, megérteni, megértetni, megkérdezni, megmérgezni...majd megkérni, újra megérteni, megkeresni, megvetni, megalázni, újra megérteni... és megfeledkezni.
Megfeledkezni arról,hogy ő már rég nem a tiéd és te ezt tudod és érzed. Te már tudod és érzed... amikor ő még csak sejti. Sejti,hogy kész, vége, ennyi. Csak sajnál, szán és bántja,hogy nem bántja.
1 év... most minden üres kicsit, mégis teli tartályokkal léptem ki a szobája ajtaján. Most valahogy más volt a rutin napi cigi,kávé az ablakban. Most valahogy teljesen más volt. A szoba nyugodt, csendes. Nincs már benne feszültség, nincs tele hazugsággal, gyarlósággal, csalással, tehetetlenséggel és ámítással. csak két barát ül az ablakban mosolyogva. Mosolyogva, mert megtörtént. Megtörve, mert így történt. De így kellett lennie. Majd egyszer talán újra egymás karjaiban fonódva alszanak el Morgena leple alatt és kelnek minél hamarabb,hogy a hátralévő életüket együtt tölthessék. Talán 1, 10vagy 100 év múlva... de kivárják. Ahogy kivárhatták már sokszor.
1 év... milyen kevés mégis milyen sok idő. Ominózus egyes szám. Egy, hiszen egy év... Egy, hiszen EGYszer hibáztunk, Egy, mivel EGYenrangúként kezelt a végletekig, Egy, mert Ő volt az EGY és Egy...mivel első, akit valaha igazán szerettem.
Aki nem vetette meg a tétova, tehetetlen kislányt, aki napról napra élt, hiába tudta,ha összevissza futkos, nem lesz előrébb. Aki elfogadta az összes hibájával, retorziójával, önképzavarával és szélsősséges személyiségével. Az első, aki mellett néha tényleg nőnek érezhette magát és életképesnek. Aki képes volt mocskolódás nélkül megbocsájtani, dönteni, továbblépni és emberien kezelni a történteket.
1 év... nem volt elég arra,hogy megismerjem igazán, de minden egyes apró cseprő új tudásért is áldottam az eget és reménykedtem, hogy egy nap megnyílik... még nem,még nem jött el ez a nap... és valószínűleg már nem is jön.
1 év... és az utolsó alkalom abban a szobában, ahol kiteljesedtünk, megnyíltunk egymás előtt, ahol nem szégyelltem semmit megtenni, gondolni, kimondani vagy levenni.
Szerettelek és mai napig szeretlek, csak a lángom van olyan intelligens,hogy felfogja,hogy a tiéd meghalt.
Köszönöm ezt az évet. A rengeteg tudást. A rengeteg szép emléket. A törődést, az alkalmazkodást, a türelmet.
Örülök,hogy a barátom van.
Legyenek ezek az utolsó sorok, amelyeket könnyekkel pecsételek.
Találkozunk ott, ahol nincsen sötétség.
De emléked a szívemben örökre megmarad..."
Mégis ez az első olyan vég, amikor tudom,hogy valaminek a kezdete.
1 év 1 hónap... 1 év... a legszebb az összes közül. Meglátni, megszeretni, megszerezni, megrendíteni, megfejteni, megszelídíteni, megeleveníteni, megérteni, megértetni, megkérdezni, megmérgezni...majd megkérni, újra megérteni, megkeresni, megvetni, megalázni, újra megérteni... és megfeledkezni.
Megfeledkezni arról,hogy ő már rég nem a tiéd és te ezt tudod és érzed. Te már tudod és érzed... amikor ő még csak sejti. Sejti,hogy kész, vége, ennyi. Csak sajnál, szán és bántja,hogy nem bántja.
1 év... most minden üres kicsit, mégis teli tartályokkal léptem ki a szobája ajtaján. Most valahogy más volt a rutin napi cigi,kávé az ablakban. Most valahogy teljesen más volt. A szoba nyugodt, csendes. Nincs már benne feszültség, nincs tele hazugsággal, gyarlósággal, csalással, tehetetlenséggel és ámítással. csak két barát ül az ablakban mosolyogva. Mosolyogva, mert megtörtént. Megtörve, mert így történt. De így kellett lennie. Majd egyszer talán újra egymás karjaiban fonódva alszanak el Morgena leple alatt és kelnek minél hamarabb,hogy a hátralévő életüket együtt tölthessék. Talán 1, 10vagy 100 év múlva... de kivárják. Ahogy kivárhatták már sokszor.
1 év... milyen kevés mégis milyen sok idő. Ominózus egyes szám. Egy, hiszen egy év... Egy, hiszen EGYszer hibáztunk, Egy, mivel EGYenrangúként kezelt a végletekig, Egy, mert Ő volt az EGY és Egy...mivel első, akit valaha igazán szerettem.
Aki nem vetette meg a tétova, tehetetlen kislányt, aki napról napra élt, hiába tudta,ha összevissza futkos, nem lesz előrébb. Aki elfogadta az összes hibájával, retorziójával, önképzavarával és szélsősséges személyiségével. Az első, aki mellett néha tényleg nőnek érezhette magát és életképesnek. Aki képes volt mocskolódás nélkül megbocsájtani, dönteni, továbblépni és emberien kezelni a történteket.
1 év... nem volt elég arra,hogy megismerjem igazán, de minden egyes apró cseprő új tudásért is áldottam az eget és reménykedtem, hogy egy nap megnyílik... még nem,még nem jött el ez a nap... és valószínűleg már nem is jön.
1 év... és az utolsó alkalom abban a szobában, ahol kiteljesedtünk, megnyíltunk egymás előtt, ahol nem szégyelltem semmit megtenni, gondolni, kimondani vagy levenni.
Szerettelek és mai napig szeretlek, csak a lángom van olyan intelligens,hogy felfogja,hogy a tiéd meghalt.
Köszönöm ezt az évet. A rengeteg tudást. A rengeteg szép emléket. A törődést, az alkalmazkodást, a türelmet.
Örülök,hogy a barátom van.
Legyenek ezek az utolsó sorok, amelyeket könnyekkel pecsételek.
Találkozunk ott, ahol nincsen sötétség.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése