Gyerekkor.
Utálom a gyerekeket.
Vannak kivételek.
Vagy mégsem.
De inkább kifejtem.....
Utálom a gyerekeket.
Vannak kivételek.
Vagy mégsem.
De inkább kifejtem.....
Gyerekek voltunk. 7, 8, 9, 10, 11, 12 éves gyerekek. Mi bajunk volt? Minden, rengeteg felnőtt aki nem ért meg minket. Mégis jól éltünk közöttük, vagy legalábbis túléltünk. Kivételek mindig vannak.
Emlékszem, mi voltunk azok a gyerekek, akik miatt Miskolcon lezárták az Arany János- Wörösmarty- Kuruc- Árpád- utcai bérházak tetőfeljáróinak nagy részét, mert kedvelt sportunk volt, hogy házról házra szaladunk és ugorjuk át a 30 cm- 1,5 méteres háztávolságokat... Nos volt szaladás bőven mikor a tetőn elkaptak volna... De hát gyerekek... Nehéz volt minket megfogni.
Vagy mikor általános 5. osztályban a Bandába csak az léphetett be, aki minél több parkoló autót rugdos meg hogy riasszon, és mire odaérne a sok tulaj elszalad, de maga a banda unalmas volt. 1 kemény hónapig voltam tagja. Mindegy.
Vagy például a "Becsengetések"... nem, nem az iskolai. Hanem, mint belvárosi panelpatkány... Lakótelepi. Nos az volt ám az izgi. Fel a 10 emeletre egy idegen lépcsőházban, és rohanva le ketten-hárman, minél több helyre becsengetve, és kirohanva a kapun. Hogy a felbőszült lakók utol se érjenek. Volt úgy, hogy utána még a környéken kóvályogtunk és láttuk, hogy sokszor rendőrt hívtak miattunk. Sejtem a rendőrök arcát. Felveszik a jegyzőkönyvet és megrázzák a fejüket, hogy sajnos nem tudunk mit tenni: Gyerekek.
Janikánál, a házukban, lakott egy siket bácsi. A csengője egy lámpa volt ami villogott, ha csengettek. rengetegszer panaszkodott ránk a Janika anyukájának. De mi azért is újra és újra... mert izgalmas volt.
Ugyanannak a háznak hatalmas pincéje volt. Rendszeresen lejártunk játékpuskákkal és játékkésekkel felderíteni. Vártuk a zombikat, az árnyakat, csontvázat, elfelejtett bujdosó katonát, mindent. Elemlámpával, mert úgy volt izgalmas. Pár év múlva, 15 éves korom körül, visszamentünk. Az öreg siket meghalt. A pince pedig felkapcsolt lámpával, nem volt több, mint 3 sor pince, nagyjából 20 ajtó.... csalódás volt az emlékeinkhez képest. Vagy akkor és ott tényleg egy hatalmas ismeretlen pincében bolyongtunk valami rejtélyes csak gyereknek nyíló varázskapun átbillenve?... Sose fog kiderülni, de hiszem és érzem, hogy nem azért voltunk Győzhetetlenek, mert pici és üres volt a pince.
Vagy fa alatti gyűlések a suliudvaron délutánonként... Vagy a játszótéri találkozások.. Vagy mikor valaki fogta a labdáját, és elindult a lakótelepen a haverokhoz csöngetni, hogy ki jön le Tengózni.... Ha sokan lettünk Egy-érintőztünk. Vagy csak csavarogtunk, néztük a felnőtt nők seggét, mi, gyerekek.
Nyugodt szívvel és lélekkel ástunk ki a homokozóból döglött, már férges hangyabolyos macskát és tettük arrébb..
Szintén Janikánál volt, hogy elindultunk csajozni. Az erkélyükről távcsővel kilestünk egy egy szép lányt. Lerohantunk, az egyikünk véletlenül fellökte, majd együtt szedtük össze a cuccait segítve neki, közben megismerve... Pontosabban. Ez volt a terv. Valójában, leértünk és vagy nem találtuk meg, vagy nem volt nála cucc amit kilökjünk a kezéből... de mindig megpróbáltuk. A szándék a fontos. Le- fel, le- fel, három emelet oda vissza csajonként, és sosem panaszkodtunk.
Voltak már számítógépek, de jobb volt csavarogni, megszelídíteni a világot, látni- tudni- érteni.... Persze nem az iskolában, hanem a Világban.
Indiánosat játszani, vagy vízipisztoly háborúzni az utcán... Minden telepnek meg volt az Indiana-ja a Sherlock-ja, a cserfes mindenki kedvenc barátnője, az indián törzsfője. Persze, néha cserélődtek a szerepek.
Emlékszem, mi voltunk azok a gyerekek, akik miatt Miskolcon lezárták az Arany János- Wörösmarty- Kuruc- Árpád- utcai bérházak tetőfeljáróinak nagy részét, mert kedvelt sportunk volt, hogy házról házra szaladunk és ugorjuk át a 30 cm- 1,5 méteres háztávolságokat... Nos volt szaladás bőven mikor a tetőn elkaptak volna... De hát gyerekek... Nehéz volt minket megfogni.
Vagy mikor általános 5. osztályban a Bandába csak az léphetett be, aki minél több parkoló autót rugdos meg hogy riasszon, és mire odaérne a sok tulaj elszalad, de maga a banda unalmas volt. 1 kemény hónapig voltam tagja. Mindegy.
Vagy például a "Becsengetések"... nem, nem az iskolai. Hanem, mint belvárosi panelpatkány... Lakótelepi. Nos az volt ám az izgi. Fel a 10 emeletre egy idegen lépcsőházban, és rohanva le ketten-hárman, minél több helyre becsengetve, és kirohanva a kapun. Hogy a felbőszült lakók utol se érjenek. Volt úgy, hogy utána még a környéken kóvályogtunk és láttuk, hogy sokszor rendőrt hívtak miattunk. Sejtem a rendőrök arcát. Felveszik a jegyzőkönyvet és megrázzák a fejüket, hogy sajnos nem tudunk mit tenni: Gyerekek.
Janikánál, a házukban, lakott egy siket bácsi. A csengője egy lámpa volt ami villogott, ha csengettek. rengetegszer panaszkodott ránk a Janika anyukájának. De mi azért is újra és újra... mert izgalmas volt.
Ugyanannak a háznak hatalmas pincéje volt. Rendszeresen lejártunk játékpuskákkal és játékkésekkel felderíteni. Vártuk a zombikat, az árnyakat, csontvázat, elfelejtett bujdosó katonát, mindent. Elemlámpával, mert úgy volt izgalmas. Pár év múlva, 15 éves korom körül, visszamentünk. Az öreg siket meghalt. A pince pedig felkapcsolt lámpával, nem volt több, mint 3 sor pince, nagyjából 20 ajtó.... csalódás volt az emlékeinkhez képest. Vagy akkor és ott tényleg egy hatalmas ismeretlen pincében bolyongtunk valami rejtélyes csak gyereknek nyíló varázskapun átbillenve?... Sose fog kiderülni, de hiszem és érzem, hogy nem azért voltunk Győzhetetlenek, mert pici és üres volt a pince.
Vagy fa alatti gyűlések a suliudvaron délutánonként... Vagy a játszótéri találkozások.. Vagy mikor valaki fogta a labdáját, és elindult a lakótelepen a haverokhoz csöngetni, hogy ki jön le Tengózni.... Ha sokan lettünk Egy-érintőztünk. Vagy csak csavarogtunk, néztük a felnőtt nők seggét, mi, gyerekek.
Nyugodt szívvel és lélekkel ástunk ki a homokozóból döglött, már férges hangyabolyos macskát és tettük arrébb..
Szintén Janikánál volt, hogy elindultunk csajozni. Az erkélyükről távcsővel kilestünk egy egy szép lányt. Lerohantunk, az egyikünk véletlenül fellökte, majd együtt szedtük össze a cuccait segítve neki, közben megismerve... Pontosabban. Ez volt a terv. Valójában, leértünk és vagy nem találtuk meg, vagy nem volt nála cucc amit kilökjünk a kezéből... de mindig megpróbáltuk. A szándék a fontos. Le- fel, le- fel, három emelet oda vissza csajonként, és sosem panaszkodtunk.
Voltak már számítógépek, de jobb volt csavarogni, megszelídíteni a világot, látni- tudni- érteni.... Persze nem az iskolában, hanem a Világban.
Indiánosat játszani, vagy vízipisztoly háborúzni az utcán... Minden telepnek meg volt az Indiana-ja a Sherlock-ja, a cserfes mindenki kedvenc barátnője, az indián törzsfője. Persze, néha cserélődtek a szerepek.
Ma már....
Más a világ...
Más a világ...
A gyerekek alig labdáznak, nem tudják mit jelent igazából a Telep. Nem ássák ki a dögöket, nem hívják egymást kaputelefonon, hanem csak mobilon vagy neten keresztül, a szülők, figyelmetlenebbek. Nincsenek lakótelepi gyermek detektívek, ereklyekutatók, alig olvasnak. Nem összegyűlnek egy fa alatt hanem F.b. meg más oldalakon csevegnek a gépek előtt. Nincs varázskapu a pincéjükben. Nem barátkoznak a telepi kóbor kutyákkal. Nem játszanak becsengetőset. Nincsenek gyerek bandák csak később, bűn-bandák.
Nem győzik le a felnőtteket, a panel sárkányokat, önmaguk félelmeit....
Nem győzik le a felnőtteket, a panel sárkányokat, önmaguk félelmeit....
És nem veszik észre, hogy le lettek győzve.......
Megjegyzések
Megjegyzés küldése