Szeretem az esőt.
Akkor jön, amikor akar. Nem parancsol neki senki és semmi. Jön, lát, győz, fut. Sétálok az utcán, felemelem az arcom, és ott van. Jön, végigsimítja az arcom, felborzolja szőrt a hátamon, libabőrös lesz a kezem, és csak állok megrészegülve, élvezem, ahogy a cseppjeit lassan beszívja a bőröm. Szeretem az esőt. Megrészegülve állok, és nem szabadulok a hatása alól. Élvezem minden cseppjét, ahogy erőszakosan koppan rajtam, majd lágyan simogatva elomlik a testemen.
Szeretem az esőt. Felnézek az égre, és érzem, ahogy közelít. Még messze jár, de már tudom, hogy valamikor ide ér. Szívem a torkomban, reszketek. Már érzem az illatát. Tűkön ülök, várok, várok, majd hirtelen megjön, a nyakamba zuhan, és csak bódultan, igézve szívom magamba minden apró részletét. Magamba fogadom, élvezem, eggyé válok vele. Az idő nem számít. A pillanatok azért tartanak örökké, mert örökké tartanak. Lassan kinyitom a szemem, mosolygok, szétnézek, az emberek sikoltozva, ijedten menekülnek, épületek, ereszek alá húzódnak, és döbbenten, idegenkedve bámulják a széttárt karú, arcát mosolyogva az égre emelő idiótát.
Szeretem az esőt.
- Lestat naplója -
Megjegyzések
Megjegyzés küldése