Fényesen ragyog a Kiscsillag az Égen.

„Meg kell valanom, hogy életemben – melynek történetétől megkímélem önt – soha nem tudtam, hogy jókor van-e, így szinte mindig túl későn vagy túl korán érkeztem.”

Talán egyetlen egy esetben nem; és most ezért is vagyok itt.

Viszont még nem érzem azt,hogy erőm lenne írni, viszont éternyi ürességet nem szeretnék hagyni magam után és talán még az íráshoz is megjön a kedvem.

"Túlzás. Merő túlzás. Elvagy mosódva. Nem az a homály ami akkor van amikor bekönnyezik

a szemem. Csak szimplán torz vagy. Torz a szememben, torz a szemedben, torz vagyok

a te igazából könnyes szemedben. Akarat. Akarod. Én nem. Már nem. Főleg így, ilyen 

szürkén, ilyen torzan. Gondolataimból a tea főző éles sípolása zökkent ki. Eltolom magam

az asztaltól. Most te vagy előttem. És a gondolataim. Nem fáj. Fájt már eleget. Mostmár

nem. Most csak a forró bögre altat, untat, éget. Fáj. Magam sem tudom hogyan. Talán

csak az, hogy nem tudom ki vagy.[…]

Már elfolyott a teám 

te pedig a vállamat fogod. Borúsan bámulok magam elé de te nem aggódsz. Hisz te is ilyen

vagy.[…]

Elképzelem, ahogy törődsz velem, hogy átölelsz, csókolsz, húsomat 

téped de megint kizökkentem. Igazából csak ülök. De lehet ezt is csak képzelem. Leget álom.

De ha álmodnék nem így nézne ki. Nem lenne ilyen nehéz és lenne borom. Nem valami drága

csak annyira legyen iható, hogy bóditson. Ontanám a szavakat.[…]

Rágyújtok egy cigire. A füst robosztusan száll az arcomba amíg a cigarettám 

vége hevesen ég. Lesem hamuzom. A tüdőm is kilókat nyom vissza,

a mellkasomra nehezedő súlyt. Azt a súlyt amit magammal hordozok. A tudást. A tudatlanságot
Neked csak én kellek? Kívülről? Belülről? Szószerint? Vagy azért

akarszmert bájos vagyok? Vagy inkább mert bajos?

És én mindezt megosztanám. Kimondanám. Elmondanám. Kiejteném. Kiesne, csak rém egyszerűen kiesne. Belém esne. Belém esnél? Már túl vagyunk rajta. Rajam. Rajtad. És mennyire naiv. Vagyok? Á, felejtsd el. Döntöttél. A tied. De most jó, szinte tökéletes. De kit érdekel? Ha elmesélem megvetnek, kinevetnek, megutálnak, kétségbe esnek, csalódnak. Csalódás. Te már megtetted?.és ugyan, Feltett szándék a megbocsájtás?

Á, ez már csak szecessziós bonyodalom. Kacskaringós gondolatok. Intelligens ívek. Félően dekoratív megnyilvánulások.

Szóval akkor dekoratív? Vagy csak naivan elképzelt rózsaszín köd mosoly piros pozsgás arccal amit ő okozott. Belső ingerek. Hitetlenség de jól eredendőség. Pirulás. Nem a napon. Csak úgy magamtól, tőled, miattad, érted, hogy mosolyogj. Menne máshogyan, máshol de mással nem. Még ha akarnám sem. Ezt neked írom. A szemedbe nézve mondanám el ha tehetném, ha nem ott lennél ahol én is szívesen lennék. Megmutatnám merre repes a madárka... te meg huncut vigyorral rátennéd a kezed. Közben tényleg beledobban. A fülemben lüktet. A bordám mögül szabadulna de még nem teheti. Pedig rohanna. Vér csíkot húzva maga után. Nem is futna.. lassan sétálna feléd mert látja,hogy már te is elindultál felé. Amúgy is, türelem rózsát terem. Legalábbis rózsa színű arcot, rózsa ízű csókot, rózsa illatú éjszakát, rózsatövid tapintású búcsúzkodást. De mindig ez van/ volt/ lesz. Legyen 1 percre, 1 napra akkor is dobogna. Sosem kértem többet mint amit megérdemeltem. Adtam többet mint ami érdemes lett volna és bántottam bőven többet mint ami kiérdemelt lett volna de ez nézőpont kérdése. 

És ha még azt is elmondhatnám hány csillag hullt le azóta, hogy először martam beléd és hány fű hajlott le dér alatt amióta másodjára is , Letagadnám. Egy ládába zárnám. A kulcsot elrejteném mint általában az arcomat. Pozitívan formázott orromat, értelmien kovácsolt állcsontomat, gondosan húzott szemeimet és azokat az ajkakat amivel mind ezt elmondanám. De lehet csak állnék előtted és néznélek. Fürkészném a gondolataid mint annyiszor azelőtt. Csak nem szemtől szemben.  Ugyan ezt nem így közölném.. de biztosan szeretném elmondani. ELMONDANNI. Ugyan kinek? Valakinek elmondtam de ha másnak nagyobb a baja mint nekem akkor kevésbé érdekelt a hallgatott. Kész röhej. De élvezem. Élvezném. Ha hagynák talán. Kipihenve még jobb lenne. De ő meg nem hagyja. Hölgyeim és Uraim mai előadásunk a lelki terror kivédéséről fog szólni. KÉSŐ. Már rábasztam. De azért élvezem. És most mosolygok. Hogy dühből, ingerből, megvetésből, fájdaolmból, csalódottságból vagy csak úgy azt nem tudom, de mosolygok. MÁNIÁKUSAN. Ha most it lenne egy tükör és reflektálná furcsa mivoltam és bosszúéhes arcom már rég nyáltengerben úszna. Szembeköpném magam az összes negativ gondolatomért. De azért megsimogatnám a saját  arcom,hogy Hé, dejó hogy boldog vagy. De úgysem hagynák.Ne aggódj! Ne sipákolj! Ne spilázd túl... ő már kialudta magát... szüksége van rátok. Akarod egyáltalán? Akarjam? AKAROM.AKARNÁM.AKARNÁLAK.AKARLAK!...Akarnál?...akarsz?....

Másnak ugyan nem tetszik. de ne becsülj alá kettőnket. Amikor elképzellek is mosolyogsz....szinte érzem az arcom a tiedhez simulni.. kinek mondjam el ha neked nem lehet? ...  

Elmondom most azt is,hogy ha a szívem gyertya lenne; másodpercek alatt olvadna folyékony faggyúvá, olyan melegen égne; égne attól,hogy végre gazdára találtak megírt soraim és ez csak úgy volt lehetséges,hogy ennek a vörös szívnek egy darabja már a tiéd