Mindennapok...

„Mindennapok. Emlékek. Megint csak gépelek. „Legyen a gépnek halleluja!” Mire emlékszel? Semmire. Minden azonnali. Úgy értem nincsen időkülönbség az emlékek és a jelen között. Tized vagy ezred- másodpercek, míg az agyad képet cserél a háttérben. Reaktív elme meg ilyenek. Nem használod az agyad egészét. Reggel takarítottál… Emlékszel hogyan fogtad a porszívó vagy felmosórongy nyelét, nem olyan mintha az előző másodpercbe történt volna? vagy az a dinnye 12 évesen, még most is érzed az ízét…. Nos, tehát az órák nem az időt mérik hanem magukat, lopott gondolat mi tagadás, de! Ha semmi nem méri az időt csak magukhoz képest, akkor megvan a trükk, hogy hogyan lehet vele csalni, az idő a negyedik dimenziója a térnek, akkor lépjél kettő sávot a képzeletbeli koordináta rendszerben. Fogja valaki vagy valami mérni? Nem, mert csak saját magát képes mérni az általad eltelt időt nem. Ha a barátoddal, vagy barátnőddel vagy és nem vagytok fasírtban. Akkor olyan mintha repülnének a percek. Míg suliban, melóban csak döcögnek a kattanások a másodpercmutatón… Ja bocs digitális… Peregnek a másodpercek. Nem, nem az órák repülnek, hanem az a világ- részlet amit az agyaddal mérsz. Mérd másképp. Ha nem nézel az órára, jobban telik. Fenéket. Azért telik jobban mert a belső idődet hanyagolod, ha azt nézed másképp, akkor telik jobban. A trükk? Gondolkozz el. Álmok. Ismerős ugye? Öt perces szundi alatt képes vagy végignézni egy 3 óra hosszas filmnek megfelelő álmot, vagy 8 óra alvás alatt egy 5 perces jelenetet. Másképp méri az agyad az időt, míg tudattalan állapotban vagy. Tudatosítsd.” egyéb… Nincs egyéb.
                Már-már azt hiszed, változnak a napok, de ha azonnal emlékezni akarsz megteszed…  és egy kis zenés számmisztika: Az egyik ember.

„Az egyik ember megeszi a másikat,
A másik ember láncfűrésszel simogat,
A harmadik csak simán a pénzed veszi el,
Negyediket kérdezem, de ő már nem felel,
Az ötödik a kisszobában befarcol,
A hatodik még dugna de te bealszol,
A hetedikről mindenki tudja hogy gonosz,
A nyolcadikkal elmenőben szanaszét pofoz,

Kevés az ember,
Sok az ember, szerű lény,
Sötétszobában épp csak dereng a lámpafény.

A kilencedik olyan mint egy koponya,
A tízedik az előzőnek rokona,
A tizeneggyes lábában bár benne van a gól,
De a kispadról tizenkettes lesre gyalogol,
A tizenhármas szerencsétlen alapból,
A tizennégyes sehonnani kalandor,
A tizenötödiknek kilóg a bele,
Tizenhat tonnát rakott meg ette a fene.

Kevés az ember,
Sok az ember szerű lény,
Sötétszobában épp csak dereng a lámpafény,
Az élet szép, csak te világ vagy beteg,
Megfertőzte valami az embereket,
SZOMORÚ DE FÉL, AZ AKI SZERET,
Zokog a bohóc, a macska kihányta az egeret…

A tizenhetes mélységesen alávaló,
A tizennyolcas hétköznapi szalontahó,
A tizenkilencesnek elment az esze,
A huszadik jön már és ez még csak az eleje,
A huszonegyes soha nem volt egészben,
A huszonkettest egyáltalán nem értem,
A huszonharmadiknak nem ér a neve,
Huszonnégy karáttal vicsorog rá a neje.

Kevés az ember,
Sok az ember, szerű lény,
Sötétszobában épp csak dereng a lámpafény,
Az élet szép, csak te világ vagy beteg,
Megfertőzte valami az embereket,
A bizalom nyakán, kígyó tekereg,
Zokog a bohóc, a macska kiköpte az egeret…

Jahj, szépen lassan lyukra fut az utolsó,
Jutalma egy baldachinos koporsó… „   (Quimby)

Lenne még két sor de nem folytatom, aki ismeri tudja miért. Aki nem ismeri hallgassa meg. Egy sort kiemeltem a csillagképemnek, hátha egyszer elolvassa. Én bízok benne. Akartam még mondani, hogy MINDENNAPOK. Nos, megeszik az ember lelkét. A fásultság csak egy lépés az állapotok között, ha nem küzdesz, nem jutsz sehova. De hova is jutnál? Előre? Hova? Batyus halott nincs. Sokat gondolkodtam, hogy régebben tagja voltam egy öngyilkos szervezetnek, és az volt a kedvtelt szórakozásom, hogy lebeszéltem őket… Ma már nem tenném meg. Ha eleged van. Dönts szabadon. Ne mások mondják meg, mikor kell befejezned. De ne feledd, ne riogass vele senkit, ne fenyegetőzz, tedd meg, hagyj egy búcsúlevelet és kész. Jah, ez is egy lopott gondolat. Valami filmben láttam, ott szabad volt. Mindegy, nem a szabadságról akarok írni, azt már megtettem. hanem… Arról, hogy Nincsenek kilátások, a világunk lassan bezárul. Fogynak a csodák, halnak a csodatevők. És mindenki elfelejti: A valóság az ami mögé eldugták a világot! Nyúl szindróma és társai. Nem akarok világot megváltani. Itt meg amúgy sem lehet, csak szeretném, ha néhány ember észrevenné, nem csak az létezik, amit lát. Nem minden olyan amilyennek látja. Reggel kelek, meló, szünetek, hazamenetel, és a kocsiból felnéztem az égre. Kevesen látták volna amit én. Fényszennyezés tükröződött egy alaktalan felhőn Rotterdam felett. Pontosítok, a felhő egy vigyorgó arc volt, és rengeteg démon és anygyal küzdött. megjegyzem élénk a fantáziám, de tudom mit láttam, és azt is hogy a démonok többen voltam. Pár perc múlva a felhő már csak sötétes koponya volt. Tudom mi történt. Véget ért az esti mise. Így a rotterdami éjjel… Éjszaka lett a javából. És még csodálkozunk, hogy a hollandok marják egymást hátulról? Nem, ebben a kis szobában is érezni az estéket. Hogy suttognak a fülembe, hogy: -Aludj… - ne törődj senkivel… -ráér az még… -nem éri meg… -nem vagy rá képes… -ne is gondolj a barátnődre… sorolhatnám de felesleges. megráztam magam. és igenis rávettem magam hogy ébren legyek, hogy felépítsem a pajzsaim, amik lassan bomlottak, hogy megírjam ezt a cikket, hogy éber legyen az agyam, hogy ne fásuljak, hogy ne legyek közönyös. A baj, ha már észreveszed, Hogy nem élsz…  Én még tudom, hogy Élek, és nem adom fel míg újra teljes erővel nem ragyog rám Csillagom fénye!