A kisiklott síneken
futó hajó… Nincs olyan út, amin ne járt volna. Istennek hívják. Ha nem volna ki
kéne találni. A harc örök. Jó és rossz küzdelme. Mi a fenéről beszélek???
Nos nem arról. Nem a kisiklásról, mert nem siklott ki semmi.
Gondolat gondolatra. Pro és kontra meg Kalasnyikov és kalózok, mert kalózokkal
minden izgalmasabb, mint tudjuk. Igen, néha szükségem lenne egy
világítótoronyra, de nem itt és nem most. Nem voltam tévedésben a világ Holland
tévedéseivel kapcsolatban. A drogfüggő fiatalok egy szer majd elszívják a
gazdaságuk esőhivatalát. Nincsenek kényszerképzeteim a szabadságról. Tudom,
hogy az csak egy szó. Éppen olyan szó, mint a Tea. Szeretem a teát, szóval
nagyot kortyolok a meleg szabadságból. Tisztában vagyok minden hajó bajaival.
Rohadnak a rosszul lezárt hordókban az ételek, megposhad a víz,
tengeribetegség, nincs kórház a hajón stb… Nincsenek illúzióim. Félreérthető
volt, meglehet. Édes élet bársonyos víz… Ismeritek az érzést ugye? Mikor álltok
a parton, egy lépésnyire a csobbanás ölelő karjától, de nem szabad. Mert
bármilyen jól is úszol a következő hullám nekicsap az alattad elterülő
sziklafal zajának, vagy a hideg kékeszöld szenny leránt a mélybe miközben a
szíved görcsbe szorul. Három halál egyszerre. Fulladásos infarktus, fagyással
megspékelve, és még ott vannak a hullámok is. Nekem teszik a gondolat.
Megforgatom a számban, ízlelgetem, majd nyelek egy nagyot és visszamegyek
melózni. Mondtam, nincs téveszmém a szabadsággal kapcsolatban. Amúgy is saját
hajóm fogja vagyok.
„Ó mennyi pompa van e vén világon” Igen szép hollnadus falvak. Ha egyet megnézel láttad mindet. Afrika változatosabb. Nem SZABAD szabadságról beszéltem, hanem másfajta szabadságról. Ha otthon meg akarsz venni egy különleges teát… akkor gyűjtögetsz. Itt meg ki mégy és megveszed még utolsó bevándorló segédmunkásként is. És a teával egy kicsit máris szabadabb vagy. Ez a szabadság szava. Meg akarod tenni??? Ugrasz, meghalsz. De megteheted. megerőszakolod a szomszéd kislányt? Bezárnak vagy meglincselnek, vagy megpaskolják a hátad… megteheted. Írsz mindenféle fél-művészi sort egy oldalra az internet bűzös oldalainak egyikére. Leírod, hogy „Jó lenne a szar”. Mi történik? Megváltoztatod valaki életét. De jó… Szabad vagy. Másnap az illető meghal. Szabadon. Te vetted el a szabadságát, azzal hogy leírtad: SZ.A.R. Ő, aki meghal. Az életre értette, míg te csak kimondtad azt a gondolatod, Hogy kéne egy banda. Szervezett Anarchista Rabszolgák néven. Tehát a szabadság továbbra is egy szó marad. Kár tekerni. A holland illúzió… Asszem mindent kimondtam. Lehet nem is léteznek. Csak a Mátrixba hiba csúszott és megtartott egy vírusos file-t.
Betörnek a kalózok. És levest osztogatnak. Nem így van?
Kettő meg kettő szerintem 22. Ennyi egy másodperc. Kimondod hangosan 22. pont ennyi idő alatt csap a kakas a töltény kilövőszegére, és éri el a golyó az agyadat. Szabadon…
Félre a negatívumokkal. Levest osztanak a kalózok. Nem mérgezett, hanem finom tápláló hang és betűlevest. Hogy tudd. Nem vagy, sosem vagy egyedül bármerre hajózol, bármerre futsz zátonyra, mindig akad valaki, aki visszaránt vagy meglök a sziklán, csak hogy érezd a törődést. És nyílik az ajtó:
„Fura fekete bőrű lények jönnek be, kicsit pikkelyesnek tűnik. Kezük alatt vékony bőrlebenyek fityegnek a derekukon, talán légcsövek takarónyílásai. Fejük csirkeszerű, fekete csőrük felett betegsárga szemek. Tarajuk tüskés és mérgezett. Kezükben a kalózok maradványai. Ők is éhesek. Embereket esznek.” Nem, mégsem, csak a tesóm jött be a szobába. A szoba egyszerű. 2 ágy 2 öltözői vasszekrény, 3 műanyag szék, mint laptop-tartó és éjjeliszekrény. Ja meg a kanapé amin ülök hallgatom a zenét és közben írom e sorokat az ablakos, de szellőztethetetlen szobában. Nincsenek idegen lények csak fantáziáltam. Elgondolkodtam, hogy milyen lenne ha ők jönnének… Szép volt és biztonságos. Nyugalmat sugárzott a vesztett helyzet biztonsága. Biztonságost sugárzott, hogy nem nekem kell megtennem. Hogy Tudom, nem fogom megérni az öregkort. Láttam milyen lennék öregnek, és láttam magam meghalni, nem egyszer nem kétszer. Láttam a lehetőségeket, a statisztikát amit az emlékeimből kalkuláltam. És a félhold fényénél kutatom a hangot. A hangot ami azt mondja: „Gyere haza, várlak és nem tudok nélküled létezni.” Kerestem és halottam a hangját. Megláttam a ragyogó foltját és túl sok felhő vette körül, hogy érezzem fényének meleg áradatait. Hiányérzet. Egyre durvább. Nem honvágy. Nem hiányzik a szoba amelyben éltem eddig, nem hiányzik onnan most semmi. Nélkülük is élek. Pontosabban másolom az életet. Követem a folyamot, javítom a hajót, sikálom a fedélzetet, és nem érzem, hogy hívna tenger. Minek fusson ki hajóm a csillagkép ördögi árnyéka nélkül? A gonosz és szerető gondolatok amik hozzá kötnek. Más hajósok és tornyok segítenek, de édeskevés nélküle. „Kőszikla vagyok. Érzem, hogy kalapáccsal verik a hátam, hogy víz csókolgatja a lábam, és érzem, hogy nem érzek semmit.” Ennyi kell a pillanatnyi nyugalomhoz. Egy-két litánia, ráolvasás az ajtóra, magamra. Ennyi a titka a tűrésnek. Egy csepp csalás naponta. Kicsit az idővel, kicsit az érzelmekkel. Néhányan ismernek, de a mai napig meg tudom őket lepni a képességeimmel vagy a trükkjeim tárházával. Tudom mire vagyok képes, de soha nem fogom annyira használni hogy magasba szökkenjek. Mindig csak annyi amennyi kell hogy ne bukjak le, de túléljek amíg szükséges. Addig míg rám ragyog, érzem a fényét az útmutatását. Nem az útmutatása kell, hanem az érzés hogy bármerre megyek követ, lát engem és ha felnézek átragyog bármit. Erre is jó a csalás. Éjjel megyek megsimítom míg alszik, feljebb húzom rajta a takarót, megigazítom rajta a gyűrődést és a fülébe súgom: „Kitartás, megyek haza mindenem.” Megcsókolom, de reggel csak azt veszi észre, hogy száraz az ajka és kevesebb a nyál a szájába. Nem tudja hogy miattam nyekken meg az ablak, miattam zörren meg valami a másik szobában, kihagy a szél egy pillanatra.
„Ó mennyi pompa van e vén világon” Igen szép hollnadus falvak. Ha egyet megnézel láttad mindet. Afrika változatosabb. Nem SZABAD szabadságról beszéltem, hanem másfajta szabadságról. Ha otthon meg akarsz venni egy különleges teát… akkor gyűjtögetsz. Itt meg ki mégy és megveszed még utolsó bevándorló segédmunkásként is. És a teával egy kicsit máris szabadabb vagy. Ez a szabadság szava. Meg akarod tenni??? Ugrasz, meghalsz. De megteheted. megerőszakolod a szomszéd kislányt? Bezárnak vagy meglincselnek, vagy megpaskolják a hátad… megteheted. Írsz mindenféle fél-művészi sort egy oldalra az internet bűzös oldalainak egyikére. Leírod, hogy „Jó lenne a szar”. Mi történik? Megváltoztatod valaki életét. De jó… Szabad vagy. Másnap az illető meghal. Szabadon. Te vetted el a szabadságát, azzal hogy leírtad: SZ.A.R. Ő, aki meghal. Az életre értette, míg te csak kimondtad azt a gondolatod, Hogy kéne egy banda. Szervezett Anarchista Rabszolgák néven. Tehát a szabadság továbbra is egy szó marad. Kár tekerni. A holland illúzió… Asszem mindent kimondtam. Lehet nem is léteznek. Csak a Mátrixba hiba csúszott és megtartott egy vírusos file-t.
Betörnek a kalózok. És levest osztogatnak. Nem így van?
Kettő meg kettő szerintem 22. Ennyi egy másodperc. Kimondod hangosan 22. pont ennyi idő alatt csap a kakas a töltény kilövőszegére, és éri el a golyó az agyadat. Szabadon…
Félre a negatívumokkal. Levest osztanak a kalózok. Nem mérgezett, hanem finom tápláló hang és betűlevest. Hogy tudd. Nem vagy, sosem vagy egyedül bármerre hajózol, bármerre futsz zátonyra, mindig akad valaki, aki visszaránt vagy meglök a sziklán, csak hogy érezd a törődést. És nyílik az ajtó:
„Fura fekete bőrű lények jönnek be, kicsit pikkelyesnek tűnik. Kezük alatt vékony bőrlebenyek fityegnek a derekukon, talán légcsövek takarónyílásai. Fejük csirkeszerű, fekete csőrük felett betegsárga szemek. Tarajuk tüskés és mérgezett. Kezükben a kalózok maradványai. Ők is éhesek. Embereket esznek.” Nem, mégsem, csak a tesóm jött be a szobába. A szoba egyszerű. 2 ágy 2 öltözői vasszekrény, 3 műanyag szék, mint laptop-tartó és éjjeliszekrény. Ja meg a kanapé amin ülök hallgatom a zenét és közben írom e sorokat az ablakos, de szellőztethetetlen szobában. Nincsenek idegen lények csak fantáziáltam. Elgondolkodtam, hogy milyen lenne ha ők jönnének… Szép volt és biztonságos. Nyugalmat sugárzott a vesztett helyzet biztonsága. Biztonságost sugárzott, hogy nem nekem kell megtennem. Hogy Tudom, nem fogom megérni az öregkort. Láttam milyen lennék öregnek, és láttam magam meghalni, nem egyszer nem kétszer. Láttam a lehetőségeket, a statisztikát amit az emlékeimből kalkuláltam. És a félhold fényénél kutatom a hangot. A hangot ami azt mondja: „Gyere haza, várlak és nem tudok nélküled létezni.” Kerestem és halottam a hangját. Megláttam a ragyogó foltját és túl sok felhő vette körül, hogy érezzem fényének meleg áradatait. Hiányérzet. Egyre durvább. Nem honvágy. Nem hiányzik a szoba amelyben éltem eddig, nem hiányzik onnan most semmi. Nélkülük is élek. Pontosabban másolom az életet. Követem a folyamot, javítom a hajót, sikálom a fedélzetet, és nem érzem, hogy hívna tenger. Minek fusson ki hajóm a csillagkép ördögi árnyéka nélkül? A gonosz és szerető gondolatok amik hozzá kötnek. Más hajósok és tornyok segítenek, de édeskevés nélküle. „Kőszikla vagyok. Érzem, hogy kalapáccsal verik a hátam, hogy víz csókolgatja a lábam, és érzem, hogy nem érzek semmit.” Ennyi kell a pillanatnyi nyugalomhoz. Egy-két litánia, ráolvasás az ajtóra, magamra. Ennyi a titka a tűrésnek. Egy csepp csalás naponta. Kicsit az idővel, kicsit az érzelmekkel. Néhányan ismernek, de a mai napig meg tudom őket lepni a képességeimmel vagy a trükkjeim tárházával. Tudom mire vagyok képes, de soha nem fogom annyira használni hogy magasba szökkenjek. Mindig csak annyi amennyi kell hogy ne bukjak le, de túléljek amíg szükséges. Addig míg rám ragyog, érzem a fényét az útmutatását. Nem az útmutatása kell, hanem az érzés hogy bármerre megyek követ, lát engem és ha felnézek átragyog bármit. Erre is jó a csalás. Éjjel megyek megsimítom míg alszik, feljebb húzom rajta a takarót, megigazítom rajta a gyűrődést és a fülébe súgom: „Kitartás, megyek haza mindenem.” Megcsókolom, de reggel csak azt veszi észre, hogy száraz az ajka és kevesebb a nyál a szájába. Nem tudja hogy miattam nyekken meg az ablak, miattam zörren meg valami a másik szobában, kihagy a szél egy pillanatra.
„És hangok jönnek-mennek, dalolnak a dobok,
nyikorognak a céges zászló csatlakozói, búg valahol egy robbanómotor és a
parton állok munkára készen, hogy mihamarabb otthon legyek és mihamarabb az ő
vérével csillapíthassam a szomjam. A parton állok, fúj a szél, veri az eső az
arcomat Nézem a messzeséget mint egy költő, majd ugrok… Csobbanás. Hideg. Görcsbe
ránduló mellkas. Még néhány kapálózás mire hozzácsap a víz az Életet jelentő
sziklához. Reccsenés. Valaki a parton segítségért kiállt. Kőszikla vagyok. És
rajtam nyüzsgő vízcseppek foltozzák a hibákat. Tudom, Isten él.
Vigyáz rám. Engedi használni a szarvaimat. Engedi, hogy kivillantsam a fogaim.
Engedi, hogy szabad legyek. És mindezt bármikor megtehetem, ha már nem ragyog
semmi. Addig… A fülemben szól a Doors - Five to one száma csak miatta! és… „
Jó, hó whíí hó! Ködhajósnak lenni jó!
Megjegyzések
Megjegyzés küldése