Elviselhetetlen,
És nagyon kellemetlen
Alak vagyok veled,
Pedig tudom másként kezdtem.
Kedvesebben,
És ígéretesebben,
Pedig szeretlek téged
Sőt, egyre hevesebben,
Csak ma öreg vagyok, csúnya,
A pofámat is unja
A szemem, ha a tükörbe néz.
Nem túl nagy a kedvem,
És még mostanra sem lettem
Kitörő örömzenész.
Fárasztó lehet neked
Egy ilyen vészmadár.
De én úgy szeretem azt,
Akit szeretek, hogy néha fáj...
Hozzád se érek,
És rád se nézek.
Nem visz rád
Se a test, se a lélek,
És nem is az a baj,
Hogy időnként félek tőled,
Veled vagyok mégis,
Csak az emlékedből élek.
Én nem mászok fel újra
Egy meghódított csúcsra,
Nem mérkőzök magammal.
Mi az, ami mégis
Téged még így is
Mellettem marasztal?
Hogy tudod azt, hogy elveszettül
Szeretlek én, habár,
Én úgy szeretem azt,
Akit szeretek, hogy néha fáj...
És tudom, mit érzel,
Ha hátulról nézel
A kezedben a késsel,
Félig felemelt kézzel.
Tudom, ha velem vagy,
Ellenem vagy,
Tudom, hogy a hiányom
Nyugodni nem hagy,
Tudom, hogy kevés,
Ha azt mondom, hogy minden,
Hogy minden Te vagy nekem.
Tudom, érthetetlen,
De kimutathatatlan,
Mert kimutatni szégyellem.
Nem vagyok más,
Csak egy harapós, néma száj.
Pedig én úgy szeretem azt,
Akit szeretek, hogy néha fáj...
- Lestat naplója -
Megjegyzések
Megjegyzés küldése