Mielőtt neki kezdek a valódi írásnak, szeretnék egy gyors köszönetet mondani annak a lánynak, aki jóvoltából ott lehettem az idei Magyar Dal Napján, és azoknak a szürke eminenciásoknak, akik sosem kapják meg az őket megillető dicséretet, a hangmérnököknek, akik jóvoltából szinte tökéletes minőségben élvezhettem végig a majd' 11 órát.
"Azt gondoltam, hogy ... egy napra egy kis fényt koldulhatunk a saját értékeink megvilágításához. Hogy áldozzunk egy kis figyelmet a hagyományainknak - mert sokféle van - és a sok megszületett, de a közönség előtt szinte ismeretlen, hiába megírt új műnek, és az ezeket megalkotó új tehetségeknek. Egynapos ünnepre gondoltam, amely nekünk és rólunk szól, mi szervezzük, ahogy mondják, "alulról"." Presser
Na ez az az interjú, amin a mai napig betegre kell hogy röhögjem magam. Ismeretlen új művek, művészi értékek... remélem kedves Pici, legalább te nem hitted el a saját szavaidat. Egy kezemen meg tudom számolni hány "Új tehetség" volt a színpadon, és ebből hány lépett ki úgy, hogy ne valamelyik 70-ben sztárolt úriember/úrihölgy ott ne álldogált volna mellette. Node! Haladjunk sorban, úgy illik.
A napot a Smile "igényes slágerzenéje" nyitotta, vegyítve kb. 20 év összedobált slágereit. Korrekt bemelegítő volt, abszolút profi középszerűség. Szegény Zalatnayt inkább nem kellett volna színpadra hívni, rémisztően néz ki az a nő. A látványt enyhén sikerült alulmúlnia a hírhedt Nem vagyok én apáca c. sláger előadása közben felhangzó "Engedj ki hát a hűvösből" sornál kitörő röhögéshullám.
A Mini hozta a Gőzhajót, igényes kis progresszív rock, a közönség szerintem azt sem tudta mit keresnek a színpadon. Jött az első "friss tehetség" a 2005-ben alakult Belmondo, lassú számával nem aratott valami fene nagy sikert, viszont a környezet remekül elszórakozott a billentyűs srácon, aki megjelenésében egy az egyben úgy nézett ki, mintha Slash (Guns'n'Roses) fia lenne. Hiába, nem élhet mindenki apuci pénzén... A L27 27-ik születésnapját ünnepelte, gratulálunk mi is, de kb 50-évesen a fűről, a szabadságról meg a féktelen házibulikról énekelni, azért elég meredek volt. A sort Péterfy Bori zárta, teste simuló kis fekete ruhájában, ami két dolgot is jelentett hirtelen, egyrészt hogy most elmarad a szokásos vetkőzés, másrészt, hogy.. kit is érdekel? Bori hozta a formáját, a magas céből olyan lendülettel csapott át a rekedt ordításba, hogy még az is összeélvezte magát, aki tudja, hogy tudja interpretálni a Bizottság Szerelem-jét. A megboldogult 80-as évek art-punkját, vagy ahogy manapság (tévesen) nevezik, alternatív rockzenéjét a szokásos URH-Európa Kiadó-Kontroll Csoport-Sziámi blokk hozta, velük egy külön írás fog foglalkozni, várjatok türelemmel.
A program szerint a következő két órában a nyál és rapnek titulált még nyálabb kategória jött volna, úgyhogy bölcsen elmenekültünk az első sorból. Miután egy órát ültünk a backstage-el szemben, és könyörögtünk a biztonságinak egy Sziámi dedikálás ügyében, végül lógó orral eltávoztunk némi frissítőért, majd visszatéréskor őszinte örömömre Hobo nyitotta a sort. A jó öreg Laci bácsi hozta a formáját, aktuális problémákat boncolgatott, bár nem tudtam eldönteni, hogy ő tudta 30 évvel korábban, hogy mi lesz ma, vagy azóta is pontosan ennyit sikerült előrébb haladnunk.
A 70-80-as évek nagy slágereivel folytatódott a műsor. Sajnos a Piramis slágereit még mindig csak Révész tudja előadni, hiába próbálkozott ott Rudán bácsi a magas cével. Keresztes Ildikó Tankcsapda(!!!!) előadása alatt szerintem mindenki azt várta, hogy mikor rántja elő a nadrágjába rejtett százas zsepit, ezúttal ez a mutatvány elmaradt, de a produkció végére hagyott fenékriszálásért megbocsátjuk ezt a malőrt. Novák Petya is inkább maradt volna a konferálásnál, de az elég erős késztetését, hogy Eddát énekeljen, biztosan el kellett volna fojtania, bár az igazat megvallva Pataki bácsitól is ennyire hiteltelen és hamis lett volna a nóta. Somló bácsi korrektül lenyomott két slágert, aztán már menekült is, Frenreisz Karcsi meg úgysem találjátok ki, hogy mit énekelt... Na mégis? Megsúgom, van benne egy, a nóta írásakor is legalább 10 éve divatjamúlt jelkép.
Ganxta hozta a szokásost, az eső nem szakadt le, és jött az irónia a köbön: Tátrai Band, Tátrai nélkül. Szegény Tibuszra rájár a rúd, ha az én zenekarom állna a színpadon, én meg a színpad mögül nézném, valószínűleg én is így sírtam volna. Charlie bácsit sosem szerettem, úgyhogy nem kommentálom a produkciót, de egy tapsot mindenképpen megérdemelt, hogy legalább a színpadot megtalálta.
Újfent jött a nyál, már lassan térdig álltunk benne, mikor jött kedvencem, K2 a Földlakó(?) C. viccével. A produkciót külön emelte a közönségnek körülbelül 10 mp alatt megtanított, elképesztően bonyolult koreográfia, ha nem látom, a 40-50 éves bácsikat teljes átszellemültséggel hadonászni, azt hittem volna, hogy az ÓvodaTV-re kapcsolt valaki. Külön poént érdemelt, Novák bácsi beszólása, hogy ezt a gyönyörű számot nincs, aki ne értette volna, párommal erőteljes röhögésben törtünk ki, hogy ez tény és való, a semmit elég nehéz nem érteni. Produkció szempontjából a nap császára viszont egyértelműen Caramel volt, aki tisztában levén önön határaiban, szerencsére összeszedett az utcáról valami lánycsapatot, akik egy fehérneműben lejtettek nagyon modern háttértáncot. A taktika első osztályú volt, mert így senki nem vette észre, hogy a tátogás és a hangképzés nagyon nem áll szinkronban. Külön élvezet volt, az az illúziórombolás, ahogy a hölgyek átlag 15 mp-ként végigsimították-markolták a combjuk és nyakuk között található extralapos testrészeiket. Muri Enikőnek bizony még van mit tanulnia a nesze semmit, fogd meg jól elvből. Radics Gigi szerencsére kimaradt, viszont Szakcsi billentyűje még mindig elsőrangú, Rúzsa elment, a KFT meg ki gondolta volna, hozta az Afrikát meg a Balatoni nyarat. Így múlik el, mondanák a bölcsek, a jóindulatúak pisszegnének, hogy mindenki a legnagyobb slágert hozta, ők ugyan miért ne, párom meg remekül szórakozott azon, hogy a műsor alatti átvezető és közbe-szólogató szövegeket már fejből mondom... egy 95-ös koncertfelvételből... Fenyő bácsi, hát jól nézünk Miki... 1981-ben eladni a Rock 'n' Rollt valami ócska cirkuszi mutatványnak, már épp elég undorító. Node 65 évesen, öltöny-nyakkendőben csavargatni a szőnyeget? No, hidd el nekem, ha tudom, hogy Charlie bácsi jön utánad, inkább visszáztam volna. A fene vigye el ezt a Charliet, legalább négyszer volt színpadon, míg Pressernek is csak két fellépés jutott, valamit vagy nagyon tud az öreg vagy olyan részeg volt, mint általában, és inkább bekonferálták, mikor látták, hogy már megint támolyog befele.
Szörényi bácsi kicsit megőszült, kicsit megkopott, de a régi tűz még ott lobog. Fergeteges koncertet nyomott, és újfent történelmi pillanatot láthattam, Szörényi és Bródy egy színpadon, és nem az Illés miatt. A nagy pillanatot erősen árnyékolta az üdvözlést jelentő kézszorítás, és a három méter távolság. Bródy bácsi mindig is gondolatolvasó volt, és ezt újfent bizonyította, mikor a kimondatlan kérdésemre rögtön megfelelt az Édes Életünk előadásával. Az a rendszerváltás még most is kísért, talán sosem fogják kiheverni. Természetesen nincs Bródy Koncz nélkül, és fordítva. Zsuzsi drága még mindig letagadhat 20 évet, amilyen energiával és átéléssel hozta a műsorát. A Ha én rózsa volnék közben figyeltem az arcokat, és megelégedve vettem tudomásul hogy a 15 és 70 év közötti tömeg egy emberként énekli a dalt. Hogy ki mire gondolt közben, az maradjon a maga titka.
Ezek után Gerendás Petyát inkább a poénjaiért, mint daláért szerették, Szegény Locomotívnak nem építettek sínt a színpadra, jézusom, mintha nagypapáink szelleme kísértene a színpadon. A Ricse, a Tankcsapda és Csíkék már csak gyomorrontónak hatottak volna, úgyhogy kénytelen voltam érzékeny búcsút venni a napnak.
Aki eljutott idáig, annak köszönöm, hogy megtisztelt a sorok elolvasásával. Többen gondolhatták, hogy miért csak rinyálni tudok, örüljek annak, amit kaptam, és egyébként is azzal kezdtem, hogy élveztem. Nos, kedves Állandó Olvasóm, a kép a fenti sorok csak a vászon és keret, az ecsetvonásokat most tenném hozzá. Azzal együtt, hogy a színpadon tántorgó, 64-ben induló öregeknek már vajmi kevés köze az "új tehetségek"hez és az előadott, könyökünkön kijövő slágerek sem emlékeztetnek az "ismeretlen, hiába megírt új művek”re, azért mégiscsak egy történelem állt a színpadon. Egy kis magyar történelem. Az a szeletkéje, ami sosem fog bekerülni a könyvekbe, azok a költők, akiket nem tanítanak, azok a komponisták, akiket elfelejtenek. Ahogy egyszer kifejeztem, szegény Elvis is még mindig élne, ha nem halt volna meg. Ez a nap, többek számára inkább azokról szólt, akik már nem lehettek a színpadon. Azok a nagy öregek, akik már nem érték meg, hogy nagy öregek legyenek. A Magyar Dal Napja nem az előadókról, vagy azok életművéről szólt, hanem arról, hogy születtek és születnek dalok, nekünk, magunknak, egymásért. Külön szomorúsággal töltött el a szervezők balfácánkodása, illetve a végleges névsor kiválasztása is. Először is, döntsük el, hogy új tehetségeket vagy szellemidézőket akarunk a színpadon látni. Ha az utóbbit, akkor hol volt Zorán, a Mobil, Vikidál, Révész, Eszményi, a V Moto' rock, Szűcs Jutka, Kovács Kati, Edda, hogy csak az ismertebbeket említsem? Ha meg az előbbi, akkor miért csak ezt a médiában sztárolt, agymosott kölyköket lehet a színpadra tuszkolni? Most mégis, mi a lényeg? A minél nagyobb látogatottság, a bevétel vagy a nagybetűs ZENEtörténelem? Szerencsétlen Sziámit, ha nem ő találta volna ki a Szigetet, meg sem hívták volna? Egy élő legendát, aki '82-ben olyan zenét írt, amire 2012-ben is csak sírni és bólogatni tudunk? A KFT "összeráncolt szemöldökű művészete" nyaralni ment Afrikába? A Nagy zenekarokból már csak a szólisták a fontosak? Balázs Fecó mögé biztosan fért volna fel a Korál maradék tagja. Frenreisz trió-Skorpiója sem tud egy hangot sem kiadni, ezek szerint. Demjént nem hívták meg, vagy átaludta a koncertet, Lerch meg Menyhárt meg sakkoztak a színpad mögött? Az ős és modern punk irányzatból is csak egy odatévedt, eladott Supernem fért a keretbe? Szomorú vagyok. Amilyen nagy kedvvel és hangulattal vártam, akkora pofonokat kaptam az "ünnepségtől". A Tisztelt Publikum (Még nagyobb tisztelet a kivételnek) hullarészegen tántorgott, és azt sem tudták, ki van a színpadon.
Annak kifejezetten örülök, hogy láthattam még élőben a fenti névsor negyedét. Ha másért nem, ezért és azért az elementális hangulatért, ami arra a zsebkendőnyi szigetre szorult, már megérte kimenni. Ha a többi szemetet otthon felejtették volna, vagy váltottszínpadot használnak és mindenki lead egy fél órás koncertet, talán ez az egész arról is szólt, amiről a Pici beszélt pár éve.
Utánlövés: Kezembe akadt egy Metropol. Egész oldalas cikkben részletezte a Csík zenekar aznap esti koncertjét. A Magyar Dal Napjáról egy, fél cigarettásdoboz méretű cikk szólt, idézem:
"A Magyar Dal Napja volt. A Neoton Família is fellépett tegnap a Nagyszínpadon. "
No Comment.
- Lestat naplója -
"Azt gondoltam, hogy ... egy napra egy kis fényt koldulhatunk a saját értékeink megvilágításához. Hogy áldozzunk egy kis figyelmet a hagyományainknak - mert sokféle van - és a sok megszületett, de a közönség előtt szinte ismeretlen, hiába megírt új műnek, és az ezeket megalkotó új tehetségeknek. Egynapos ünnepre gondoltam, amely nekünk és rólunk szól, mi szervezzük, ahogy mondják, "alulról"." Presser
Na ez az az interjú, amin a mai napig betegre kell hogy röhögjem magam. Ismeretlen új művek, művészi értékek... remélem kedves Pici, legalább te nem hitted el a saját szavaidat. Egy kezemen meg tudom számolni hány "Új tehetség" volt a színpadon, és ebből hány lépett ki úgy, hogy ne valamelyik 70-ben sztárolt úriember/úrihölgy ott ne álldogált volna mellette. Node! Haladjunk sorban, úgy illik.
A napot a Smile "igényes slágerzenéje" nyitotta, vegyítve kb. 20 év összedobált slágereit. Korrekt bemelegítő volt, abszolút profi középszerűség. Szegény Zalatnayt inkább nem kellett volna színpadra hívni, rémisztően néz ki az a nő. A látványt enyhén sikerült alulmúlnia a hírhedt Nem vagyok én apáca c. sláger előadása közben felhangzó "Engedj ki hát a hűvösből" sornál kitörő röhögéshullám.
A Mini hozta a Gőzhajót, igényes kis progresszív rock, a közönség szerintem azt sem tudta mit keresnek a színpadon. Jött az első "friss tehetség" a 2005-ben alakult Belmondo, lassú számával nem aratott valami fene nagy sikert, viszont a környezet remekül elszórakozott a billentyűs srácon, aki megjelenésében egy az egyben úgy nézett ki, mintha Slash (Guns'n'Roses) fia lenne. Hiába, nem élhet mindenki apuci pénzén... A L27 27-ik születésnapját ünnepelte, gratulálunk mi is, de kb 50-évesen a fűről, a szabadságról meg a féktelen házibulikról énekelni, azért elég meredek volt. A sort Péterfy Bori zárta, teste simuló kis fekete ruhájában, ami két dolgot is jelentett hirtelen, egyrészt hogy most elmarad a szokásos vetkőzés, másrészt, hogy.. kit is érdekel? Bori hozta a formáját, a magas céből olyan lendülettel csapott át a rekedt ordításba, hogy még az is összeélvezte magát, aki tudja, hogy tudja interpretálni a Bizottság Szerelem-jét. A megboldogult 80-as évek art-punkját, vagy ahogy manapság (tévesen) nevezik, alternatív rockzenéjét a szokásos URH-Európa Kiadó-Kontroll Csoport-Sziámi blokk hozta, velük egy külön írás fog foglalkozni, várjatok türelemmel.
A program szerint a következő két órában a nyál és rapnek titulált még nyálabb kategória jött volna, úgyhogy bölcsen elmenekültünk az első sorból. Miután egy órát ültünk a backstage-el szemben, és könyörögtünk a biztonságinak egy Sziámi dedikálás ügyében, végül lógó orral eltávoztunk némi frissítőért, majd visszatéréskor őszinte örömömre Hobo nyitotta a sort. A jó öreg Laci bácsi hozta a formáját, aktuális problémákat boncolgatott, bár nem tudtam eldönteni, hogy ő tudta 30 évvel korábban, hogy mi lesz ma, vagy azóta is pontosan ennyit sikerült előrébb haladnunk.
A 70-80-as évek nagy slágereivel folytatódott a műsor. Sajnos a Piramis slágereit még mindig csak Révész tudja előadni, hiába próbálkozott ott Rudán bácsi a magas cével. Keresztes Ildikó Tankcsapda(!!!!) előadása alatt szerintem mindenki azt várta, hogy mikor rántja elő a nadrágjába rejtett százas zsepit, ezúttal ez a mutatvány elmaradt, de a produkció végére hagyott fenékriszálásért megbocsátjuk ezt a malőrt. Novák Petya is inkább maradt volna a konferálásnál, de az elég erős késztetését, hogy Eddát énekeljen, biztosan el kellett volna fojtania, bár az igazat megvallva Pataki bácsitól is ennyire hiteltelen és hamis lett volna a nóta. Somló bácsi korrektül lenyomott két slágert, aztán már menekült is, Frenreisz Karcsi meg úgysem találjátok ki, hogy mit énekelt... Na mégis? Megsúgom, van benne egy, a nóta írásakor is legalább 10 éve divatjamúlt jelkép.
Ganxta hozta a szokásost, az eső nem szakadt le, és jött az irónia a köbön: Tátrai Band, Tátrai nélkül. Szegény Tibuszra rájár a rúd, ha az én zenekarom állna a színpadon, én meg a színpad mögül nézném, valószínűleg én is így sírtam volna. Charlie bácsit sosem szerettem, úgyhogy nem kommentálom a produkciót, de egy tapsot mindenképpen megérdemelt, hogy legalább a színpadot megtalálta.
Újfent jött a nyál, már lassan térdig álltunk benne, mikor jött kedvencem, K2 a Földlakó(?) C. viccével. A produkciót külön emelte a közönségnek körülbelül 10 mp alatt megtanított, elképesztően bonyolult koreográfia, ha nem látom, a 40-50 éves bácsikat teljes átszellemültséggel hadonászni, azt hittem volna, hogy az ÓvodaTV-re kapcsolt valaki. Külön poént érdemelt, Novák bácsi beszólása, hogy ezt a gyönyörű számot nincs, aki ne értette volna, párommal erőteljes röhögésben törtünk ki, hogy ez tény és való, a semmit elég nehéz nem érteni. Produkció szempontjából a nap császára viszont egyértelműen Caramel volt, aki tisztában levén önön határaiban, szerencsére összeszedett az utcáról valami lánycsapatot, akik egy fehérneműben lejtettek nagyon modern háttértáncot. A taktika első osztályú volt, mert így senki nem vette észre, hogy a tátogás és a hangképzés nagyon nem áll szinkronban. Külön élvezet volt, az az illúziórombolás, ahogy a hölgyek átlag 15 mp-ként végigsimították-markolták a combjuk és nyakuk között található extralapos testrészeiket. Muri Enikőnek bizony még van mit tanulnia a nesze semmit, fogd meg jól elvből. Radics Gigi szerencsére kimaradt, viszont Szakcsi billentyűje még mindig elsőrangú, Rúzsa elment, a KFT meg ki gondolta volna, hozta az Afrikát meg a Balatoni nyarat. Így múlik el, mondanák a bölcsek, a jóindulatúak pisszegnének, hogy mindenki a legnagyobb slágert hozta, ők ugyan miért ne, párom meg remekül szórakozott azon, hogy a műsor alatti átvezető és közbe-szólogató szövegeket már fejből mondom... egy 95-ös koncertfelvételből... Fenyő bácsi, hát jól nézünk Miki... 1981-ben eladni a Rock 'n' Rollt valami ócska cirkuszi mutatványnak, már épp elég undorító. Node 65 évesen, öltöny-nyakkendőben csavargatni a szőnyeget? No, hidd el nekem, ha tudom, hogy Charlie bácsi jön utánad, inkább visszáztam volna. A fene vigye el ezt a Charliet, legalább négyszer volt színpadon, míg Pressernek is csak két fellépés jutott, valamit vagy nagyon tud az öreg vagy olyan részeg volt, mint általában, és inkább bekonferálták, mikor látták, hogy már megint támolyog befele.
Szörényi bácsi kicsit megőszült, kicsit megkopott, de a régi tűz még ott lobog. Fergeteges koncertet nyomott, és újfent történelmi pillanatot láthattam, Szörényi és Bródy egy színpadon, és nem az Illés miatt. A nagy pillanatot erősen árnyékolta az üdvözlést jelentő kézszorítás, és a három méter távolság. Bródy bácsi mindig is gondolatolvasó volt, és ezt újfent bizonyította, mikor a kimondatlan kérdésemre rögtön megfelelt az Édes Életünk előadásával. Az a rendszerváltás még most is kísért, talán sosem fogják kiheverni. Természetesen nincs Bródy Koncz nélkül, és fordítva. Zsuzsi drága még mindig letagadhat 20 évet, amilyen energiával és átéléssel hozta a műsorát. A Ha én rózsa volnék közben figyeltem az arcokat, és megelégedve vettem tudomásul hogy a 15 és 70 év közötti tömeg egy emberként énekli a dalt. Hogy ki mire gondolt közben, az maradjon a maga titka.
Ezek után Gerendás Petyát inkább a poénjaiért, mint daláért szerették, Szegény Locomotívnak nem építettek sínt a színpadra, jézusom, mintha nagypapáink szelleme kísértene a színpadon. A Ricse, a Tankcsapda és Csíkék már csak gyomorrontónak hatottak volna, úgyhogy kénytelen voltam érzékeny búcsút venni a napnak.
Aki eljutott idáig, annak köszönöm, hogy megtisztelt a sorok elolvasásával. Többen gondolhatták, hogy miért csak rinyálni tudok, örüljek annak, amit kaptam, és egyébként is azzal kezdtem, hogy élveztem. Nos, kedves Állandó Olvasóm, a kép a fenti sorok csak a vászon és keret, az ecsetvonásokat most tenném hozzá. Azzal együtt, hogy a színpadon tántorgó, 64-ben induló öregeknek már vajmi kevés köze az "új tehetségek"hez és az előadott, könyökünkön kijövő slágerek sem emlékeztetnek az "ismeretlen, hiába megírt új művek”re, azért mégiscsak egy történelem állt a színpadon. Egy kis magyar történelem. Az a szeletkéje, ami sosem fog bekerülni a könyvekbe, azok a költők, akiket nem tanítanak, azok a komponisták, akiket elfelejtenek. Ahogy egyszer kifejeztem, szegény Elvis is még mindig élne, ha nem halt volna meg. Ez a nap, többek számára inkább azokról szólt, akik már nem lehettek a színpadon. Azok a nagy öregek, akik már nem érték meg, hogy nagy öregek legyenek. A Magyar Dal Napja nem az előadókról, vagy azok életművéről szólt, hanem arról, hogy születtek és születnek dalok, nekünk, magunknak, egymásért. Külön szomorúsággal töltött el a szervezők balfácánkodása, illetve a végleges névsor kiválasztása is. Először is, döntsük el, hogy új tehetségeket vagy szellemidézőket akarunk a színpadon látni. Ha az utóbbit, akkor hol volt Zorán, a Mobil, Vikidál, Révész, Eszményi, a V Moto' rock, Szűcs Jutka, Kovács Kati, Edda, hogy csak az ismertebbeket említsem? Ha meg az előbbi, akkor miért csak ezt a médiában sztárolt, agymosott kölyköket lehet a színpadra tuszkolni? Most mégis, mi a lényeg? A minél nagyobb látogatottság, a bevétel vagy a nagybetűs ZENEtörténelem? Szerencsétlen Sziámit, ha nem ő találta volna ki a Szigetet, meg sem hívták volna? Egy élő legendát, aki '82-ben olyan zenét írt, amire 2012-ben is csak sírni és bólogatni tudunk? A KFT "összeráncolt szemöldökű művészete" nyaralni ment Afrikába? A Nagy zenekarokból már csak a szólisták a fontosak? Balázs Fecó mögé biztosan fért volna fel a Korál maradék tagja. Frenreisz trió-Skorpiója sem tud egy hangot sem kiadni, ezek szerint. Demjént nem hívták meg, vagy átaludta a koncertet, Lerch meg Menyhárt meg sakkoztak a színpad mögött? Az ős és modern punk irányzatból is csak egy odatévedt, eladott Supernem fért a keretbe? Szomorú vagyok. Amilyen nagy kedvvel és hangulattal vártam, akkora pofonokat kaptam az "ünnepségtől". A Tisztelt Publikum (Még nagyobb tisztelet a kivételnek) hullarészegen tántorgott, és azt sem tudták, ki van a színpadon.
Annak kifejezetten örülök, hogy láthattam még élőben a fenti névsor negyedét. Ha másért nem, ezért és azért az elementális hangulatért, ami arra a zsebkendőnyi szigetre szorult, már megérte kimenni. Ha a többi szemetet otthon felejtették volna, vagy váltottszínpadot használnak és mindenki lead egy fél órás koncertet, talán ez az egész arról is szólt, amiről a Pici beszélt pár éve.
Utánlövés: Kezembe akadt egy Metropol. Egész oldalas cikkben részletezte a Csík zenekar aznap esti koncertjét. A Magyar Dal Napjáról egy, fél cigarettásdoboz méretű cikk szólt, idézem:
"A Magyar Dal Napja volt. A Neoton Família is fellépett tegnap a Nagyszínpadon. "
No Comment.
- Lestat naplója -
Megjegyzések
Megjegyzés küldése