- Parancsnok, a hegy! - hallatszott valahonnan a háta mögül.
A nyilvánvaló tények közlését felesleges szószaporításnak gondolta. A lombok közt már jó ideje kiszúrható volt utuk célja, de mivel figyelmét most a lassan véget érő erdő kötötte le, amely eddig jótékony védőburokként ölelte körül maroknyi csapatát, nem szidta le alárendeltjét.
- Hesar, Eldrad, hozzám! - kiáltotta, miközben lovával az útra borult korhadó fatörzs felett léptetett át. A két szólított azonnal közrefogta a parancsnokot.
A sokat látott katonák is félték ezt a két embert, esténként a tábortűz mellett rémtörténetek kerültek suttogó hanghullámok szárnyára. Nincs ember, aki ne tartana a Léttelenektől. Királyságszerte csak legendákból ismerték a fajtájukat, melyek emberek kínkeserves haláláról vagy eltűnéséről szóltak. Erre fel kettő is velük van, karnyújtásnyira, már két hete. Senki sem tudja, honnan szalajtotta őket a sors és miért pont hozzájuk, és a parancsnok miért tűri meg őket maga körül. De bíznak a parancsnokban, mert eddig sosem hagyta őket cserben. Ha győztek, velük ünnepelt, ha vesztettek, magát okolta elsősorban. Nem mintha olyan gyakran vesztettek volna csatát.
- Tudnunk kell, hogy ott vannak-e már. - mondta egykedvűen, mialatt kitartóan csak előre nézett.
A két férfi egyszerre bólintott, majd egy szó nélkül lepattant a lováról és megiramodott a hegy felé. Futásuk furcsa, mintha úsznának a levegőben, átlagosan 4-5 métert tesznek meg egy lépéssel. Igaz már kinézetük is kellően hátborzongató, sárbarna bőrüket a hátukon a gerinc mellett húzódó két hosszú, fekete csík szeli végig, mely a sarkoktól indul és a nyakszirtnél egy pontban végződik. Általában csak bőrnadrágot viselnek, szőrén ülik meg mérhetetlenül hosszú nyakú, éjfekete lovukat, melyek sörénye bíborvörös színben pompázik. A lovak farkszőre a bíborból vérvörösbe hajlik. De a legfurcsább a Léttelenek arca. Hajuk és szemöldökük nincs, szemhéjuk és szemük teljesen fekete, mintha az egész szemgolyó egy csillogó pupillából állna. Egyetlen szőrzetük a fekete, mellkasig érő kecskeszakálluk. Fegyvert egyiküknél sem látott soha senki, igaz a mendemondák szerint pusztán embertelen tekintetükkel hetekig tartó pokoli kínokat okoztak áldozataiknak, mielőtt hagyták volna őket a végtelen álom nyugalmába merülni. Innen ered fajtájuk neve is, élő lélek ilyenre nem képes.
Mire megfékezte lovát és megálljt parancsolt, el is tűntek a szemek elől. A katonák lekászálódtak lovaikról, bár ez a manőver csatapáncélban nem is volt olyan egyszerű. Ha az ellenség már ott van a hegytetőn, nincs esélyük...
A nyilvánvaló tények közlését felesleges szószaporításnak gondolta. A lombok közt már jó ideje kiszúrható volt utuk célja, de mivel figyelmét most a lassan véget érő erdő kötötte le, amely eddig jótékony védőburokként ölelte körül maroknyi csapatát, nem szidta le alárendeltjét.
- Hesar, Eldrad, hozzám! - kiáltotta, miközben lovával az útra borult korhadó fatörzs felett léptetett át. A két szólított azonnal közrefogta a parancsnokot.
A sokat látott katonák is félték ezt a két embert, esténként a tábortűz mellett rémtörténetek kerültek suttogó hanghullámok szárnyára. Nincs ember, aki ne tartana a Léttelenektől. Királyságszerte csak legendákból ismerték a fajtájukat, melyek emberek kínkeserves haláláról vagy eltűnéséről szóltak. Erre fel kettő is velük van, karnyújtásnyira, már két hete. Senki sem tudja, honnan szalajtotta őket a sors és miért pont hozzájuk, és a parancsnok miért tűri meg őket maga körül. De bíznak a parancsnokban, mert eddig sosem hagyta őket cserben. Ha győztek, velük ünnepelt, ha vesztettek, magát okolta elsősorban. Nem mintha olyan gyakran vesztettek volna csatát.
- Tudnunk kell, hogy ott vannak-e már. - mondta egykedvűen, mialatt kitartóan csak előre nézett.
A két férfi egyszerre bólintott, majd egy szó nélkül lepattant a lováról és megiramodott a hegy felé. Futásuk furcsa, mintha úsznának a levegőben, átlagosan 4-5 métert tesznek meg egy lépéssel. Igaz már kinézetük is kellően hátborzongató, sárbarna bőrüket a hátukon a gerinc mellett húzódó két hosszú, fekete csík szeli végig, mely a sarkoktól indul és a nyakszirtnél egy pontban végződik. Általában csak bőrnadrágot viselnek, szőrén ülik meg mérhetetlenül hosszú nyakú, éjfekete lovukat, melyek sörénye bíborvörös színben pompázik. A lovak farkszőre a bíborból vérvörösbe hajlik. De a legfurcsább a Léttelenek arca. Hajuk és szemöldökük nincs, szemhéjuk és szemük teljesen fekete, mintha az egész szemgolyó egy csillogó pupillából állna. Egyetlen szőrzetük a fekete, mellkasig érő kecskeszakálluk. Fegyvert egyiküknél sem látott soha senki, igaz a mendemondák szerint pusztán embertelen tekintetükkel hetekig tartó pokoli kínokat okoztak áldozataiknak, mielőtt hagyták volna őket a végtelen álom nyugalmába merülni. Innen ered fajtájuk neve is, élő lélek ilyenre nem képes.
Mire megfékezte lovát és megálljt parancsolt, el is tűntek a szemek elől. A katonák lekászálódtak lovaikról, bár ez a manőver csatapáncélban nem is volt olyan egyszerű. Ha az ellenség már ott van a hegytetőn, nincs esélyük...
Megjegyzések
Megjegyzés küldése