Alig négy órával ezelőtt megvertek a helyi buszon. Mielőtt mindenki lélekszakadva hívná a rohammentőt, nem, nincs semmi bajom, maga a történet az érdekes.
Helyszín: Belváros egyik legforgalmasabb megálló- és átszállóhelye, a várost keresztülszelő, esetek 70%-ban teletömött autóbusz. 11 órakor már mindenki iskolában vagy munkahelyen, ezért kivételesen kevesen várakoztak a buszra, többek között vizsgázni induló egyetemisták, öreg nénik és bácsik a piacról, illetve két kismama, babakocsival. Fontos információ, hogy a buszokon, kettő darab, egyenként 3 méteres rekesz van, kifejezetten babakocsik és tolószékek számára.
A városban az első ajtós felszállás a módi, szóval mindenki egy négyzetméteren tömörül, hogy elsőként ülhessen le az (egészen odáig) általában tök üres buszon. Kivételt képeznek a mozgássérültek és babakocsisok, mivel azok csak a második és harmadik ajtón férnek fel, illetve az ajtótól számítva fél méter messzeségben van a számukra kialakított rekesz. Busz megérkezik, emberek nyomakodnak, első kismama felszáll, leparkolja a kocsit, jön a második. Pontosabban, jönne, mert az első ajtón feltóduló sor már elért a második ajtóig, és természetesen egyikük sem állna meg, hogy a lépcsőn, kezében babakocsival egyensúlyozó kismamát felengedje. Kedvenc állatfajtáim, piacról hazarohanó berzerkermamik is nyomakodnak, korukat meghazudtoló fürgeséggel és erővel lökik arrébb a többieket, mivelhogy ők öregek, nekik kötelező jelleggel most és azonnal át kell adni a helyet, mert szegények a hat órás piacon való bóklászás után már nem bírnak állni.
Lévén békés, és türelmes ember vagyok, valahol a csorda közepén bandukoltam, tiszteljük a kort, és egyébként is nekem aztán tökmindegy, hogy hányadikként ülök le. Berzerkermami mögöttem persze rohan, hiszen sosem lehet tudni, hogy mikor ugrik fel a hátsó ajtókon egy szellemcsapat, akik elfoglalják előle az összes ülőhelyet, és bokán rúg, hogy haladjak már. Ami engem illet, sánta vagyok, és akkor éppen ki volt készülve a lábam, szóval elég feltűnően húztam magam után, de hát a korral járnak bizonyos problémák, szegény mami valószínűleg vak lehetett. Én nyugodtan sántikáltam tovább, ennyin nem fogok leállni balhézni, meg úgy sincs semmi értelme, gondoltam naívan. Odaértem a második ajtóhoz, ahol későn startoló kismama még mindig a lépcsőn egyensúlyozott, babakocsival a kézben. Megálltam a folyosón, intettem, hogy szálljon fel. Berzerkermami természetesen még mindig rettentően rohan, már az sem zavarja hogy három üres ülés mellett haladtunk el, utólag belegondolva, valószínűleg megtudta hogy a busz hátuljában elhelyezett reklám-képernyőkön egész nap Barátok Közt maraton megy. Kismama cipekedik felfelé, nyúlnék le, hogy segítsek, berzerkermami izomból combba térdel hogy ugyan haladjak már, még véget ér a reklám, és lemarad valamiről. Még mindig higgadtan folytatom a mozdulatsort, kiemelem a babkocsit anyuka kezéből, berzerkermami meg fültövön vág az egyik szatyorral, és tombolva követeli, hogy ugyan húzzak már arrébb, a feltételezés szerint valószínűleg sokkal jobban kereső édesanyámba. Aki tud számolni, az ugorja át ezt a mondatot, aki nem, annak: kétszer rúgott bele a láthatóan béna lábamba, és fejbe vág, miközben köztudottan a sánták egyensúlyérzéke nem a legtökéletesebb. Én lendületből ki akartam repülni a buszajtón, babakocsival a kézben, anyuka (egyik kezében a kocsi eleje) elkap, kb három másodperc dülöngélés után sikerül megtartanunk magunkat, berzerkermami mögött álló srác szép csendesen szól, hogy nem látja, hogy kocsit emelnek, nem igaz, hogy ennyit nem lehet megvárni.
Berzerkermamit elönti a vörös köd, a srác is megtudta a saját anyukája eltitkolt foglalkozását, gyors ismertetést kapott, hogy milyen dolgokra használja a száját, illetve hogy nyugodtan nézzen fel rá, mert az ő, a maga korában bizony két kocsit emelt egyszerre, miközben elengedte az öregeket maga előtt. Mi kihasználva helyzeti előnyünk, betesszük a rekeszbe a kocsit, anyuka befékezi, én sasszéznék arrébb, ha a lábam hajlandó lenne megmozdulni, ő viszont tojik a felsőbb utasításra, őt ugyan büntetlenül nem lehet erőltetni meg rugdosni, ugráljak arrébb fél lábon, de ő itten bizony gyökeret vert és kész. Berzerkermami természetesen érzékeli hogy szabad az út, és jelezvén, hogy most már mozdulhatnék is, a változatosság kedvéért a térdhajlatomba rúg, ami a fent említett történések miatt végleg beadja a kulcsot, én eldőlök, mint a liszteskrisztián, Berzerkermami meg elégedetten beparkol - tessék figyelni - a fél méterrel arrébb lévő, két babakocsi közötti kb 20cm-es sávba. Arréb taszigálja Kettes Számú kocsit, Egyes kódszámú kismamának meg fennhangon odaszól, hogy nézze meg, ezek a mai fiatalok. "Ezek a fiatalok" közül az egyik éppen a buszkorláton feküdt, a másik meg tartotta, hogy ne essen össze.
Mi a történet tanulsága?
Semmi.
- Lestat naplója -
Helyszín: Belváros egyik legforgalmasabb megálló- és átszállóhelye, a várost keresztülszelő, esetek 70%-ban teletömött autóbusz. 11 órakor már mindenki iskolában vagy munkahelyen, ezért kivételesen kevesen várakoztak a buszra, többek között vizsgázni induló egyetemisták, öreg nénik és bácsik a piacról, illetve két kismama, babakocsival. Fontos információ, hogy a buszokon, kettő darab, egyenként 3 méteres rekesz van, kifejezetten babakocsik és tolószékek számára.
A városban az első ajtós felszállás a módi, szóval mindenki egy négyzetméteren tömörül, hogy elsőként ülhessen le az (egészen odáig) általában tök üres buszon. Kivételt képeznek a mozgássérültek és babakocsisok, mivel azok csak a második és harmadik ajtón férnek fel, illetve az ajtótól számítva fél méter messzeségben van a számukra kialakított rekesz. Busz megérkezik, emberek nyomakodnak, első kismama felszáll, leparkolja a kocsit, jön a második. Pontosabban, jönne, mert az első ajtón feltóduló sor már elért a második ajtóig, és természetesen egyikük sem állna meg, hogy a lépcsőn, kezében babakocsival egyensúlyozó kismamát felengedje. Kedvenc állatfajtáim, piacról hazarohanó berzerkermamik is nyomakodnak, korukat meghazudtoló fürgeséggel és erővel lökik arrébb a többieket, mivelhogy ők öregek, nekik kötelező jelleggel most és azonnal át kell adni a helyet, mert szegények a hat órás piacon való bóklászás után már nem bírnak állni.
Lévén békés, és türelmes ember vagyok, valahol a csorda közepén bandukoltam, tiszteljük a kort, és egyébként is nekem aztán tökmindegy, hogy hányadikként ülök le. Berzerkermami mögöttem persze rohan, hiszen sosem lehet tudni, hogy mikor ugrik fel a hátsó ajtókon egy szellemcsapat, akik elfoglalják előle az összes ülőhelyet, és bokán rúg, hogy haladjak már. Ami engem illet, sánta vagyok, és akkor éppen ki volt készülve a lábam, szóval elég feltűnően húztam magam után, de hát a korral járnak bizonyos problémák, szegény mami valószínűleg vak lehetett. Én nyugodtan sántikáltam tovább, ennyin nem fogok leállni balhézni, meg úgy sincs semmi értelme, gondoltam naívan. Odaértem a második ajtóhoz, ahol későn startoló kismama még mindig a lépcsőn egyensúlyozott, babakocsival a kézben. Megálltam a folyosón, intettem, hogy szálljon fel. Berzerkermami természetesen még mindig rettentően rohan, már az sem zavarja hogy három üres ülés mellett haladtunk el, utólag belegondolva, valószínűleg megtudta hogy a busz hátuljában elhelyezett reklám-képernyőkön egész nap Barátok Közt maraton megy. Kismama cipekedik felfelé, nyúlnék le, hogy segítsek, berzerkermami izomból combba térdel hogy ugyan haladjak már, még véget ér a reklám, és lemarad valamiről. Még mindig higgadtan folytatom a mozdulatsort, kiemelem a babkocsit anyuka kezéből, berzerkermami meg fültövön vág az egyik szatyorral, és tombolva követeli, hogy ugyan húzzak már arrébb, a feltételezés szerint valószínűleg sokkal jobban kereső édesanyámba. Aki tud számolni, az ugorja át ezt a mondatot, aki nem, annak: kétszer rúgott bele a láthatóan béna lábamba, és fejbe vág, miközben köztudottan a sánták egyensúlyérzéke nem a legtökéletesebb. Én lendületből ki akartam repülni a buszajtón, babakocsival a kézben, anyuka (egyik kezében a kocsi eleje) elkap, kb három másodperc dülöngélés után sikerül megtartanunk magunkat, berzerkermami mögött álló srác szép csendesen szól, hogy nem látja, hogy kocsit emelnek, nem igaz, hogy ennyit nem lehet megvárni.
Berzerkermamit elönti a vörös köd, a srác is megtudta a saját anyukája eltitkolt foglalkozását, gyors ismertetést kapott, hogy milyen dolgokra használja a száját, illetve hogy nyugodtan nézzen fel rá, mert az ő, a maga korában bizony két kocsit emelt egyszerre, miközben elengedte az öregeket maga előtt. Mi kihasználva helyzeti előnyünk, betesszük a rekeszbe a kocsit, anyuka befékezi, én sasszéznék arrébb, ha a lábam hajlandó lenne megmozdulni, ő viszont tojik a felsőbb utasításra, őt ugyan büntetlenül nem lehet erőltetni meg rugdosni, ugráljak arrébb fél lábon, de ő itten bizony gyökeret vert és kész. Berzerkermami természetesen érzékeli hogy szabad az út, és jelezvén, hogy most már mozdulhatnék is, a változatosság kedvéért a térdhajlatomba rúg, ami a fent említett történések miatt végleg beadja a kulcsot, én eldőlök, mint a liszteskrisztián, Berzerkermami meg elégedetten beparkol - tessék figyelni - a fél méterrel arrébb lévő, két babakocsi közötti kb 20cm-es sávba. Arréb taszigálja Kettes Számú kocsit, Egyes kódszámú kismamának meg fennhangon odaszól, hogy nézze meg, ezek a mai fiatalok. "Ezek a fiatalok" közül az egyik éppen a buszkorláton feküdt, a másik meg tartotta, hogy ne essen össze.
Mi a történet tanulsága?
Semmi.
- Lestat naplója -
Túlságosan pacifista vagy, Barátom. Én az első (ismétlem az ELSŐ) nem kívánt fizikai kontaktus után úgy bokán rúgtam volna, hogy a buszra többé nem száll fel, nemhogy még eszébe jusson hasonló cselekedet....
VálaszTörlés