Záróakkord

Valahányszor megjelentetek egy érzelmekhez kötődő írást, mindig visszatérő kérdés, hogy kinek és kiről szól.

A kinek, egyértelmű, neked, kedves Állandó Olvasóm, és magamnak. Magamnak, hogy jelet állítsak mindenért, ami valaha fontos volt, és most törött szilánkokként borítják a földemet. Mezítláb járni a cserepek között az az érzés, amikor próbálsz szabad lenni, de minden tövis újra és újra beléd hasít, és a fájdalomtól már csak könyörögni tudsz, hogy ne zuhanj beléjük. Magányos estéimen mindig ezek között botorkálok. Néha belém hasítanak, néha csak megkarcolnak, de sosem tudok tiszta földet tapodni.

Egyszer elmeséltem, hogy nem szeretek aludni. Egy szellem kísért fejemben, suttog, mosolyog, és emlék-körmeivel csikorgatja tudatom zárt kapuit. Talán egyszer elűzöm. Talán örökké kínozni fog. Az éjszakák csak peregnek, miközben kucorgok a székben egy bögre kávéval, és küzdök, hogy ne gondoljak semmire, ne halljam a hangját, ne lássam az arcát, és ne érezzem az érintését. Nem, nem és nem. Nincs szükségem alvásra, nincs szükségem álmokra, semmire. Zúg a fejem. Egyedül mindig kísért a depresszió. Mióta is kínlódok? 3-4 órája? Még bírom.. Hív az ágy.. Nem, csak Az csábít. Tudja, hogy akkor védtelen vagyok. Akkor már nincs erőm küzdeni ellene, csak fetrengek a kínok között. Rohadt emlékek. Rohadt emlékek.

Az Elsőről beszélek. Az Első, akit tudtam szeretni, és az Első, aki viszont is szeretett. Talán... Talán csak beképzeltem az egészet. Akartam, hogy szeressen. Boldoggá akartam tenni, hogy végre egyszer, én is boldognak érezzem magam. Vak voltam? Persze, hogy az. Az Első mindig vak. Az Első heves, lobbant, éget, de utána csak hamu marad. Miért bolyongsz a felperzselt érzéseid útvesztőiben? Sosem fogod megtalálni a kiutat. Már nincs, ami lángra gyújtson, mert semmi sem maradt, amit még fel lehet tüzelni. Kietlen sivatag a tapasztalat felhői alatt. Egyszer minden beforr. A vörös folyók, amelyek felszabdalták a romokat, elapadtak, és csak tarka képet rajzolnak az üres keretbe. Egyszer minden beforr. A csatamezőn sarjadó virágok az örök élet szimbólumai. Nincs az a halál, amiből ne születne új élet. Jobb lenne meghalni, és reménykedni az szép új világban? Ugyan, semmit sem ér. Nem csak a történelmet írják vérrel és könnyel.

Nem csak a test sebét lehet kiégetni. Tönkre teszed magad, hogy élhess, nyomorékul, emlékek marcangolása között. Akkor csak egy pillanat volt ugye? Talán nem is emlékszel rá. Nem is voltál magadnál. Nem is akartál magadnál lenni. Ne hülyítsd magad szerekkel, érezd a fájdalmad, érezd, hogy ember vagy, érezd, hogy még érzel. Egyszer úgyis kihal minden. Ne fojtsd vissza az ordítást, a szél úgyis elrepíti a puszta felett. Hajts térdet az időt előtt, de ne engedd, hogy térdre kényszerítsen. A múlt elmúlt. Emlékezz, az emlékeidre. Sose nézz hátra, ha menekülni akarsz, a szörnyek úgyis utolérnek, te csak azzal törődj, hogy emelt fővel nézz szembe a démonaiddal, a földön fekve nem lehet csatázni. Ne küzdj magad ellen, mert úgyis veszíteni fogsz, még akkor is, ha azt hiszed, te győztél. És soha, soha ne felejtsd el, honnan indultál, hová tartasz, és hányszor szúrtak hátba. Érezz mindent, ami tettél, és tettek veled. Érezd a fájdalmat. Ez a fájdalom tesz emberré. Hát légy ember.

Az álarc lehullt. Hát... Itt vagyok.

- Lestat naplója -