Hazudj még nekem

Ördögi tánc. Pokoli látomás. Vagy ez volt a valóság?

Mind bűnösök vagyunk, de Te… Te vagy köztük a legnagyobb. Mondd, most jobban érzed magad? Hazug vagy – a leghazugabb, akivel valaha találkoztam. Istennő, remény, csoda? Üres szavak egy hideg és halott szívből – a Tiédből. Hittem Neked. Hinni akartam. Ittam szavaidat. Figyeltem minden rezdülésedet. És vártam. Mire? Egy hazugságra, amit csak én hittem igaznak. De csak egy valamit kaptam meg: rájöttem, hogy olyan ajtón kopogtatok, ami sosem fog kinyílni.

"Csak ölelj át, és hagyd, hogy a világ megtaláljon" – a világ csak akkor talál meg, ha nem bújsz falak mögé. Az mondod, nincsenek falak. De vannak, csak olyan régóta élsz köztük, hogy már észre sem veszed őket.

Ezt akartad, mondd? Ennyire féltél? Tőlem vagy magadtól? Volt valaha is, akár csak egyszer, csak egyetlen őszinte pillanatod?

Azt mondod, magad ellen nem tudtál győzni. Hazudj csak magadnak, ha ettől könnyebb lesz. Az igazság az, hogy Te soha nem is akartál győzni. Te egy vagy a fájdalmaddal. Ha ettől megszabadulsz mi marad? Hús, csont és vér, és alatta… semmi. Ez vagy te. Egy üres héj, egy maszk, ami mögött csak a végtelen sötétség van.

Kapálóztunk, mint a fuldoklók. De miért? Elsüllyedtünk. Már az elején.

Vallomás. Szép szavak. Mentsük, ami menthető? Már késő.

Mondd, hány darabot akarsz még kitépni belőlem? Nem kaptál eleget?

Mondd, hány darabra tudsz törni egy lelket? Tessék, tessék, frissen törve – eladó, egy aranyért elviheted. Sokallod az árat? Elég a fele is. A halottnak már nem számít. Mert ezt tetted. Megölted a lelkem egy részét. Kihunyta fény, a remény, és nincs helyette más, csak a sötéten tátongó lyuk.

Már nem hiszek. Sem neked, sem másnak. Nem látok szépet a világban, nem találok melegséget. Átölel a hideg sötétség, és lassan teljesen elborít. Egyetlen apró, vörösen izzó láng pislákol még idebent. Úgy hívják: harag. Haragszom, de kire és miért? Rád kellene, de nem tudok.

Hazudj még nekem – és én úgy teszek, mintha elhinném.