2004 májusában hallgattam meg azt az albumot, amitől életemben először rajongója lettem egy együttesnek. Egy héten belül rohantam a boltba zenekaros pulóverért, felvarróért, egy éven keresztül minden fizetésemből vettem egy pólót, telefirkáltam az összes cuccomat. Az album címe Once volt, előadója: Nightwish.
Most itt ülök, órák óta pörög a 2011-es Imaginaerum album és tanácstalan vagyok. Az intro jellegű Taikatalvi már figyelmeztető. Női ének, elektromos hangszer sehol, a vonósok suttognak valamit, az elbeszélő jellegű férfiének alá. A sokat vitatott Storytime követi. Kislemezes, ráadásul klippel megtámogatott dal, tehát slágeres beütésű... lehetne. A videó eredeti ötlet, a klipben azt látod, ahogy éppen forgatják a klipet. A baj az imiddzsel van. Vasalt haj, öltönyök, és a Gonosz Hófehérke. Úgy tűnik Thomasnak (a zenekarvezető) az agyára ment a szimfónia. A dal maga erős középkategória, az ének úgy szól, ahogy a kinézettől elvárjuk, a zene aláfestés meg kimerül a reszelésben. A Ghost River követi, aminek végre van egy normális, zenei alaphangja, a baj csak az, hogy teljesen lopott a dallam. Énektémában a klasszikus kivitelre törekedhettek (ária jellegű nő, és markáns férfi kontraszt). Az eredményt nem kommentálom, de ideje lenne valakinek felvilágosítani őket, hogy az új énekes lány, hiába remek énekhangja van, nem operaénekes, mint az elődje. A mélypont a Slow, Love, Slow című remekmű jelenti, ahol a zenekar megmutatja, milyen jó kis bárzenekar lehetett volna az ötvenes években. Lelki szemeimben már láttam is a kopott frakkban, zongora-bőgő között vonagló estélyis hölgyet az unatkozó matrózok gyűrűjében. Üde színfolt az I Want My Tears Back felcsendülése. Az alapja klasszikusnak is mondható. Kemény dob-basszus, ének duettel, dallamos hangszereléssel. A baj csak annyi, hogy valami skót duda adja a dallamot, a zenekar újfent a bölcs reszelgetés kategóriájában mozog. A kimondhatatlan című Scaretale nyitja a lemez második felét. A elsőnél már szó szerint a szemem előtt ugrált a Hófehérke. A zene egészen olyan, mintha egy kalózhajón vigadnának, amíg börtönből nyögdécselnének a rabok. Borítékolható, hogy a Turn Loose The Mermaids lesz a következő kislemez. Zene nulla, csak vadnyugati tapsikálás és füttyögés kíséri a végre egészen emberi éneket. A Rest Calm az egyetlen nóta, amire azt tudnám mondani, hogy van köze az eredeti zenekarhoz. Vontatottan indul, de mielőtt elaludnánk, Jukka végre előáll egy olyan dobjátékkal ami méltó hozzá, Marco basszusjátéka sem két húrt jelent, és Empput is hagyják gitározni, az egész album egyetlen normális gitártémája csendül fel a dalban. Az énekre nincs panasz, és a billentyű is Nightwishesen szól. Valahogy az az érzésem, hogy az előző albumra írták... A többi nótáról fölösleges több szót ejteni. egyforma, szürke. A 13 perces Song of Myselfet fizikai kínzás végighallgatni alvás nélkül.
Komoly bajok vannak a zenekar táján, ha ezt a vonalat akarják erőltetni. Értem én, hogy mindenki művészi szintre próbálja emelni a zenéjét, de most nagyon túlestek a ló oldalán. A bosszantó az, hogy az albumra nem lehet panasz, az ének jó, a zene jó, csak éppen az egész úgy hangzik, mintha valami Tim Burton filmbetétzene lenne (mellesleg a kinézet is). Az énekesnő néha kárálásba fulladó áriája tökéletes passzol a Gonosz Hófehérke jelmezhez, a három törpe reszel valamit alá, Thomas meg néha leüt pár billentyűt a nagy vezénylés közben. A zene fülbemászó, dallamos, dúdolható, énekelhető, de hamarabb alszol el rajta, minthogy tombolva fejet rázz. A szimfonikus-metál zenekar elfelejtett metált játszani.
- Lestat naplója -
Most itt ülök, órák óta pörög a 2011-es Imaginaerum album és tanácstalan vagyok. Az intro jellegű Taikatalvi már figyelmeztető. Női ének, elektromos hangszer sehol, a vonósok suttognak valamit, az elbeszélő jellegű férfiének alá. A sokat vitatott Storytime követi. Kislemezes, ráadásul klippel megtámogatott dal, tehát slágeres beütésű... lehetne. A videó eredeti ötlet, a klipben azt látod, ahogy éppen forgatják a klipet. A baj az imiddzsel van. Vasalt haj, öltönyök, és a Gonosz Hófehérke. Úgy tűnik Thomasnak (a zenekarvezető) az agyára ment a szimfónia. A dal maga erős középkategória, az ének úgy szól, ahogy a kinézettől elvárjuk, a zene aláfestés meg kimerül a reszelésben. A Ghost River követi, aminek végre van egy normális, zenei alaphangja, a baj csak az, hogy teljesen lopott a dallam. Énektémában a klasszikus kivitelre törekedhettek (ária jellegű nő, és markáns férfi kontraszt). Az eredményt nem kommentálom, de ideje lenne valakinek felvilágosítani őket, hogy az új énekes lány, hiába remek énekhangja van, nem operaénekes, mint az elődje. A mélypont a Slow, Love, Slow című remekmű jelenti, ahol a zenekar megmutatja, milyen jó kis bárzenekar lehetett volna az ötvenes években. Lelki szemeimben már láttam is a kopott frakkban, zongora-bőgő között vonagló estélyis hölgyet az unatkozó matrózok gyűrűjében. Üde színfolt az I Want My Tears Back felcsendülése. Az alapja klasszikusnak is mondható. Kemény dob-basszus, ének duettel, dallamos hangszereléssel. A baj csak annyi, hogy valami skót duda adja a dallamot, a zenekar újfent a bölcs reszelgetés kategóriájában mozog. A kimondhatatlan című Scaretale nyitja a lemez második felét. A elsőnél már szó szerint a szemem előtt ugrált a Hófehérke. A zene egészen olyan, mintha egy kalózhajón vigadnának, amíg börtönből nyögdécselnének a rabok. Borítékolható, hogy a Turn Loose The Mermaids lesz a következő kislemez. Zene nulla, csak vadnyugati tapsikálás és füttyögés kíséri a végre egészen emberi éneket. A Rest Calm az egyetlen nóta, amire azt tudnám mondani, hogy van köze az eredeti zenekarhoz. Vontatottan indul, de mielőtt elaludnánk, Jukka végre előáll egy olyan dobjátékkal ami méltó hozzá, Marco basszusjátéka sem két húrt jelent, és Empput is hagyják gitározni, az egész album egyetlen normális gitártémája csendül fel a dalban. Az énekre nincs panasz, és a billentyű is Nightwishesen szól. Valahogy az az érzésem, hogy az előző albumra írták... A többi nótáról fölösleges több szót ejteni. egyforma, szürke. A 13 perces Song of Myselfet fizikai kínzás végighallgatni alvás nélkül.
Komoly bajok vannak a zenekar táján, ha ezt a vonalat akarják erőltetni. Értem én, hogy mindenki művészi szintre próbálja emelni a zenéjét, de most nagyon túlestek a ló oldalán. A bosszantó az, hogy az albumra nem lehet panasz, az ének jó, a zene jó, csak éppen az egész úgy hangzik, mintha valami Tim Burton filmbetétzene lenne (mellesleg a kinézet is). Az énekesnő néha kárálásba fulladó áriája tökéletes passzol a Gonosz Hófehérke jelmezhez, a három törpe reszel valamit alá, Thomas meg néha leüt pár billentyűt a nagy vezénylés közben. A zene fülbemászó, dallamos, dúdolható, énekelhető, de hamarabb alszol el rajta, minthogy tombolva fejet rázz. A szimfonikus-metál zenekar elfelejtett metált játszani.
- Lestat naplója -
Megjegyzések
Megjegyzés küldése