Magasságos

Merengek néha a távolba révedve
Ködös utakon, sötét éjeken át
Hová tűnt a mai ember értelme,
Másba tőrt hiába miért márt?

Etettem, neveltem, szerettem, kegyeltem őt
A nőt, ki végül hálátlanná aljasult
Meglehet, butaságból, s nagyképűségből
De nem látja, hogy közben hogy elárvult

Szörnyű dolog már a tudat,
Hogy szeretsz, nevelsz valakit,
Tereled az úton a jobb dolgok felé,
Hogy fényes csillag legyen a nap alatt.

Majd mindez szertefoszlani látszik,
Mikor nagynak és magát erősnek véli
Belemar a kézbe, mondván; ő csak játszik
Hogy harapása hússzaggató? Ő nem érzi

Midőn elmúlik az első meglepődés
A hirtelen támadt villámcsapás kihuny
Követi őt a morajló mennydörgés
A harag lesújt, bárkit elér ha fut, mint a nyúl.

"Mindég az állat első bennetek"
Így volt ez mindig veled is, ember,
Nem meglepő, hogy kutyaként szűkölsz
Ha az erősebb joggal, és haraggal ver

És szűkölj is! Tán tanulsz ebből valamit
Ha maradt értelmed és józanságod
Hogy nem marunk bele még egyszer abba a kézbe
Mi előtte minket óvott és ápolt.

Sírsz, vonyítasz, kaffogsz, harapnál
Ellenkeznél, de tudod, hogy hiába
Erős a kéz, melyet régebben még nyaltál
Erős most is; most büntetésed kiáltja

Elszaladhatsz, onnan, ahol rútul vernek
Lehet szabadnak lenni, önlábunkon állni
Nemes ez, de kínokkal, keserűséggel terhes,
De nem látod ezt, csak annyit, hogy ütnek

Szaladnál, de nem látod a messzeség végét
Csak a pórázvég mit ismersz, ez a te határod
De a világ nem ebből áll, kevés csak a képzelés
Meglátod; mily jó is volt az a vezérkéz

Mit eltoltál oly gőggel és nagyképűn
Hogy a pofátlanság határát súrolta
De sebaj; elhagytál, hát otthagylak én is
Meglátjuk ki mit ér egymagában.

Megállok a világban, megálltam eddig is
Mondván istent játszom, vagy ilyesmi
De nem én vagyok isten, csak magam adom
S lehet, hogy hozzád képest ez isteni.

Vagy az, hogy nem hazudtam sosem neked,
Őszintén, nyílt sisakkal játszom
Nekem még fontosak az elvek, a gerincem
Tudom, ocsmány gondolat, de bárhogy látsszon

Így igaz. Ettől vagyok több, mint a ma embere
Ki gerinctelen hazug csúszómászó
Ez a perspektíva? Ez az, minek lenned kellene?
Ejj, hát nem hinném, hogy neked való.

De nem mondok már semmit sem
Csak csendben ülök égi trónusomon
Mire te ültettél lélekben és szellemben
Holott sose nőttem ilyen babérokon

Isten vagyok, szerinted,
Ki élettel büntet és halállal kegyelmez
De csak te látsz annak, te tehetsz
Róla, hogy kisebb lettél, s nem nősz újra meg.

Nem lettem én nagyobb, te mentél össze
Nem csak az én, de sokak szemében
Sokakéban, kik törődtek veled, szerettek
És tiszteltek, ki-ki maga nevében.

Lehet, hogy most nagyon rossz e bántás
De ne gondolj a fájdalommal
Gondolj abba, mi történik,
Miért zajlik így, ilyen ártalommal

Még nem láthatod, kicsi vagy még hozzá
De nem lesz ez mindig így, kedves
Újra felnősz egyszer, leszel majd naggyá
És bölccsé; akkor látod, hogy mit is jelent ez

Rájössz akkor, hogy mindez érted történt,
A törődés a féltés, a bántás, az ostor
A kicsavart eszmék újra egésszé lesznek
S majd rájössz, mit hagytál oda egykor...