Három világban létezek egyszerre. A földhözragadt, pénzcentrikus világban, amit Te ismersz, egy legendákkal, hősi történelemmel átszőtt képzelt világban, és a magam kis rejtett világában.
Többször mondták már, hogy a valóságos, természetbeli lényem teljesen különbözik az írásaim által mutatott embertől. Az oka egyszerű. Abban a világban, ahol Te is élsz, lélegzel, és próbálsz életben maradni, én is élek, lélegzek, és próbálok életben maradni. Maszkot hordok, ami mögé csak pár kiválasztott láthat be. Hogy milyennek látsz kívülről? Változó. Külső szemlélő számára mogorva, barátságtalan és bunkó vagyok. Tény, nincs értelme szépíteni. Nem szeretem az emberek társaságát. Pontosabban csak az emberek társaságát szeretem. A világ 99,99%-a viszont agymosott, törtető, egymás fején taposó birkák hada. Rohannak a napi minimálbérük után, kinyalják az összes zsíros segget, és bégetnek a propagandára. Már nem haragszok rájuk, mindenkinek joga van illúziók közt leélni az életét.
Az írások egy cinikus lepelbe burkolt, depresszív, dekadens elme szüleményei. Azt mondják, az emberből kihozza az állatot a magány. Nos, belőlem a szemlélődő életmódot. Könyökölök a tornyom ablakában, keserű mosollyal figyelem a forgatagot. Már lemondtam arról, hogy megváltsam a világot. Aki segítséget kér, kap, aki meghallja a hangom, ahhoz beszélek. egyébként csak némán nézelődök. Az ember sosem tanul. Sem a maga, sem más hibájából. Fejetlenül megy a saját feje után, a tápláléklánc csúcsáról borítja fel a piramist, gyilkol, hogy békét teremtsen, papírra írja, hogy védjük a fákat. Már nem bántok senkit. Nézelődök, látok, kiírom. Az írásokkal nem ártok senkinek. Akinek szól, annak úgysincs hozzá füle. Ti, Állandó Olvasóim, ti értitek, felfogjátok, és néha még egyet is értetek velük. Írok, hogy ne tartsam magamban, látok, mert nem vagyok vak, és tanítok, mert hiszem, hogy van még olyan ember, aki nem hiszi azt, hogy tökéletes.
Még szomorú se vagyok, megszoktam e szörnyü világot annyira, hogy már néha nem is fáj, - undorodom csak.
- Lestat naplója -
Többször mondták már, hogy a valóságos, természetbeli lényem teljesen különbözik az írásaim által mutatott embertől. Az oka egyszerű. Abban a világban, ahol Te is élsz, lélegzel, és próbálsz életben maradni, én is élek, lélegzek, és próbálok életben maradni. Maszkot hordok, ami mögé csak pár kiválasztott láthat be. Hogy milyennek látsz kívülről? Változó. Külső szemlélő számára mogorva, barátságtalan és bunkó vagyok. Tény, nincs értelme szépíteni. Nem szeretem az emberek társaságát. Pontosabban csak az emberek társaságát szeretem. A világ 99,99%-a viszont agymosott, törtető, egymás fején taposó birkák hada. Rohannak a napi minimálbérük után, kinyalják az összes zsíros segget, és bégetnek a propagandára. Már nem haragszok rájuk, mindenkinek joga van illúziók közt leélni az életét.
Az írások egy cinikus lepelbe burkolt, depresszív, dekadens elme szüleményei. Azt mondják, az emberből kihozza az állatot a magány. Nos, belőlem a szemlélődő életmódot. Könyökölök a tornyom ablakában, keserű mosollyal figyelem a forgatagot. Már lemondtam arról, hogy megváltsam a világot. Aki segítséget kér, kap, aki meghallja a hangom, ahhoz beszélek. egyébként csak némán nézelődök. Az ember sosem tanul. Sem a maga, sem más hibájából. Fejetlenül megy a saját feje után, a tápláléklánc csúcsáról borítja fel a piramist, gyilkol, hogy békét teremtsen, papírra írja, hogy védjük a fákat. Már nem bántok senkit. Nézelődök, látok, kiírom. Az írásokkal nem ártok senkinek. Akinek szól, annak úgysincs hozzá füle. Ti, Állandó Olvasóim, ti értitek, felfogjátok, és néha még egyet is értetek velük. Írok, hogy ne tartsam magamban, látok, mert nem vagyok vak, és tanítok, mert hiszem, hogy van még olyan ember, aki nem hiszi azt, hogy tökéletes.
Még szomorú se vagyok, megszoktam e szörnyü világot annyira, hogy már néha nem is fáj, - undorodom csak.
- Lestat naplója -
Megjegyzések
Megjegyzés küldése