Magányosan megrohadni...

Hideg, csípős reggelre ébred a táj.
Felhő nem sok az égen, és befedi a homály.
Majd felkel a nap, egyszer biztos,
De ettől még bennem nem lesz túl világos.
Arcomon árnyak tükröződnek,
Szememben komorság látszik a nézőnek.
Mond, számít még a mosoly?
Hová lett a vidámság, hol van, hol, hol?

Szépség ebben valahol ott van,
Térdig járni friss, hideg, csillogó hóban.
Teát inni az ablakban párban,
Együtt lubickolni egy forró víz kádban.
Hová gondolok, nekem nem jár,
Feladatok, nesze, kész legyen, de mindjár'.
Másoknak megfelelni, jónak lenni,
Élni-halni, tönkremenni, ki fogja ezt megfizetni?

Bezáródik a kapu, vaslakattal,
Lelkem béklyók fogják vissza, akarattal.
Fejjel a falnak, a vasajtónak,
Nem megy, nem mehet, nem, a baromnak.
Száraz torkomon szitok-átok,
Hiába üvöltök, mégis némán kiabálok.
De ha egyszer betelik a pohár,
A vízözön futótűzként magáért kiáll.

Láncom porrá, lábam szabad,
Testem könnyű, hajt, hajt az akarat.
Ki e vadat pórázon akarja,
Üzenem neked, sose légy ekkora marha!
A gondolatok összefolynak,
Magányba fagyva, lelkemnek börtönt szabnak.
A tél után jön a tavasz,
De a dilis addigra elköszönhet, szevasz...

Ha megérem, egy darabban,
Érzéseim újra, megújultan, olvadóban.
Szebben látom majd e világot?
Ültet-e Valaki értem egy szál virágot?
Szívbe, földbe, mindörökre,
Lesz-e még sóvár lelkemnek öröme?
Elmondtam itt, hogy mit akarok,
El se hiszem, hogy újra, újra verset írok.