Évek óta nem érzek semmit.
Az érzelmek arra valók, hogy megosszuk őket. Hogy örülj annak, hogy mások örülnek. Hogy elszomorítson mást szomorúnak látni. Érzelmek nélkül élni... Kizárod magad a világból.
Minden nap arra ébredsz, hogy hazugság minden mondatod, mozdulatod. Vagy mégsem? Fogalmad sincs. Érzelmek nélkül minden üres és semmitmondó.
Valamikor egy hulla nevét vettem fel, most egy hulla testében élek. A kezem és a lábam egyre hidegebb. Az agyam egyre lassabban reagál. A reflexeim még a régiek, de az idegzetem rohamosan romlik. Egyre rosszabbul viselem, ha hozzám érnek, vagy csak hozzám szólnak. A kérdések idegesítenek, a hogy vagy, minden rendben típusúak még inkább. A fel a fejjel, lesz ez még így se, satöbbi vigasztalások random dührohamokat eredményeznek... Félelmetes, ha az emberre rázuhan hirtelen a nem kívánt magány süket csöndje... Amikor a környezet néma, de a lélekben harc dúl, keserűség, szemrehányás és panasz...
Az emlékek halványulnak. Még emlékszem milyen egyik-másik érzés. De ha meg akarom ragadni, mintha vízben nyúlkálnék... Illúzió. Azokban a helyzetekben, mikor más tombolna, őrjöngene, szeretne vagy gyűlölne... Semmi. Csak a csendes, pusztító üresség... Nem érzek semmit. Csendes, megvető közöny. Eleinte csak a katatónia jelentkezett. Időkimaradások, összefüggéstelen gondolathalmazok. A legtöbb után fel se tűnt, hogy történt valami. Emlékezetkiesések, órákig tartó filozofálások. Újra és újra felteszem a kérdést, hogy valaha... talán... egyszer... újra... és fogalmam sincs arról, hogy fog-e ez változni, megdöbbent, hogy ilyenen gondolkodok, és elborzaszt, hogy igazából nem is érdekel. Eleinte féltem, hogy kiöltem magamból minden érzelmet, és azóta sem értem, hogy miért ilyen megnyugtató az érzelem nélküli érzelmek. Maguk az érzelmek nem hiányoznak. Inkább csak az érzés, hogy érezhetek. De leginkább az hiányzik, hogy hiányozzanak az érzések.
Az embert az érzései teszik emberré, és az érzései is pusztítják el. Aki kiöli magából az érzéseket... Magát ölte meg...
- Lestat naplója -
Az érzelmek arra valók, hogy megosszuk őket. Hogy örülj annak, hogy mások örülnek. Hogy elszomorítson mást szomorúnak látni. Érzelmek nélkül élni... Kizárod magad a világból.
Minden nap arra ébredsz, hogy hazugság minden mondatod, mozdulatod. Vagy mégsem? Fogalmad sincs. Érzelmek nélkül minden üres és semmitmondó.
Valamikor egy hulla nevét vettem fel, most egy hulla testében élek. A kezem és a lábam egyre hidegebb. Az agyam egyre lassabban reagál. A reflexeim még a régiek, de az idegzetem rohamosan romlik. Egyre rosszabbul viselem, ha hozzám érnek, vagy csak hozzám szólnak. A kérdések idegesítenek, a hogy vagy, minden rendben típusúak még inkább. A fel a fejjel, lesz ez még így se, satöbbi vigasztalások random dührohamokat eredményeznek... Félelmetes, ha az emberre rázuhan hirtelen a nem kívánt magány süket csöndje... Amikor a környezet néma, de a lélekben harc dúl, keserűség, szemrehányás és panasz...
Az emlékek halványulnak. Még emlékszem milyen egyik-másik érzés. De ha meg akarom ragadni, mintha vízben nyúlkálnék... Illúzió. Azokban a helyzetekben, mikor más tombolna, őrjöngene, szeretne vagy gyűlölne... Semmi. Csak a csendes, pusztító üresség... Nem érzek semmit. Csendes, megvető közöny. Eleinte csak a katatónia jelentkezett. Időkimaradások, összefüggéstelen gondolathalmazok. A legtöbb után fel se tűnt, hogy történt valami. Emlékezetkiesések, órákig tartó filozofálások. Újra és újra felteszem a kérdést, hogy valaha... talán... egyszer... újra... és fogalmam sincs arról, hogy fog-e ez változni, megdöbbent, hogy ilyenen gondolkodok, és elborzaszt, hogy igazából nem is érdekel. Eleinte féltem, hogy kiöltem magamból minden érzelmet, és azóta sem értem, hogy miért ilyen megnyugtató az érzelem nélküli érzelmek. Maguk az érzelmek nem hiányoznak. Inkább csak az érzés, hogy érezhetek. De leginkább az hiányzik, hogy hiányozzanak az érzések.
Az embert az érzései teszik emberré, és az érzései is pusztítják el. Aki kiöli magából az érzéseket... Magát ölte meg...
- Lestat naplója -
Szeretlek! :)
VálaszTörlés