A táj kihalt, sötét és kopár. Köd gomolygott a föld felett, s az élet egyetlen jele egy kiszáradt, kicsavarodott törzsű, félig elkorhadt fa volt. A nő vörös haja lobogott a szélben, zöld szemében és arcán könnyek csillogtak. Tudta, hogy reménytelen, mégis várt. Várt valakire, akit talán már soha nem lát viszont. Valakire, aki már nem néz a szemébe, miközben ránevet. A szél újult erővel kapott a hajába, s ő arcát kezeibe temetve, zokogva hullott térdre. Tudta, senki sem jön, hogy megnyugtassa vagy felemelje a földről…
Kimerültem terült el, de könnyei megállíthatatlanul csorogtak tovább. Ezen a helyen senki sem volt tanúja gyengeségének, senki sem láthatta álarc nélkül. Csak ő volt és az égető fájdalom...
Megjegyzések
Megjegyzés küldése