A farkas ott állt ismét a hófödte hegycsúcson. Alatta végtelen fenyvesek terültek el, büszkén magasodva, rendületlenül. Oly sok titkot, emléket, elmondhatatlan élményt rejtettek menedéket nyújtó árnyas lugasai,melyet rajta kívül kevesen tudhattak.
A csörgedező patakok, a puha fű, a simogató szél számára maga volt a nyugalom szigete. Sok állatot ismert, sokan félték, sokan szerették, de nem volt olyan, aki közömbös lett volna iránta. Sok év telt így, zavartalan nyugalomban, rendíthetetlen békében.
Míg egy, azóta rég eltelt forró nyári napon, a naplemente tündöklő fényében megjelent egy lény az erdőben. Hozzá hasonlóval nem találkozott még senki fia ott, még a farkas sem. Mégis, egyedül ő nem futott el a közeléből.
Ámulattal vegyes érdeklődéssel nézte, amint szárnyait kitárva, alig hallhatóan a földre érkezik mellé.
A lény is érdeklődve nézte a farkast, de arca mögött titkok rejteztek. Sokáig csak vizsgálták egymást, egyikük sem tudta mit kezdjen a másikkal, de az őszinte érdeklődés pislákoló lángja tagadhatatlanul kezdett ébredezni kettejükben.
A farkas volt az, akin előbb győzött a kíváncsiság, mert látta, hogy a szótlan lány szívét valami nyomasztja;
- Ki vagy te? Honnan jöttél?
A lány csak szomorúan lehajtotta fejét, majd alig hallhatóan szólt;
- Nem tudom. Nem emlékszem.
A farkas meglepődve fogadta válaszát. Hisz ki hallott már olyat, hogy valaki nem emlékszik a saját mivoltára? Mégsem firtatta, hiszen a lány szomorú szemeiben az őszinteség fénye világlott.
- No sebaj, gyere velem, majd én segítek.
A lány először csak bámult csillogó szemmel, majd szótlanul követte. A farkas elvezette a magas, hófödte hegycsúcsokba, ahol az otthona volt. A lány félve lépett be a hatalmas, ásító barlang száján, de de melegség öntötte el szívét mikor körbenézett.
Szívet melengengető otthon volt, apró kis csecsebecsékkel, kicsi kedves tárgyakkal. A fáklyák fénye sejtelmesen hangulatot adott, a lobogó tűz barátságot adó hévvel töltötte ki a barlangot. Furcsa érzés kerítette hatalmába. Ilyen környezettel sosem találkozott még.
Majd az idilli képet hangos kordulás törte meg. Villámgyorsan elfordult, szégyenlősen nézte maga előtt a fűcsomókkal tarkított földet. A farkas megfordult, odament hozzá, és barátságosan megkérdezte;
- Csak nem éhes vagy?
Nem jött válasz. A lány pár hosszú másodperc után alig észrevehetően bólogatott.
- Ezen könnyen segíthetünk. Te csak maradj itt a tűz mellett, melegedj fel. Érezd magad otthon nálam.
Azzal gyorsan eltűnt, hogy vadásszon valami ehetőt. Hamar visszaért, kezében egy szarvassal. Megpucolta, megfőzte, majd odaadta a lánynak. Ő először félve, majd egyre növekvő bátorsággal kezdett enni. Utána hirtelen erőt vett rajta a fáradtság, és hatalmasat ásított.
- Feküdj csak le, látom fáradt vagy. Jót fog tenni a pihenés. Ne félj, majd én vigyázom az álmaid.
A lány egy meleg, halovány mosollyal válaszolt, majd szinte azon nyomban el is aludt.
Másnap a farkas megmutatta neki az erdőt. Elvitte a kicsiny patakokhoz, a rejtett ligetekhez, és az erdőn túli hatalmas tóhoz. A lány csak ámult-bámult az erdő szépségein. Sosem járt itt, sohasem ismert hasonló, ehhez fogható leírhatatlan élményt, amit ez a látvány nyújtott.
A farkas örült, hogy a lányból ilyen érzést vált ki az erdő.
- Tetszik?
- Ez...ez csodálatos! Hogy nem tudtam én erről eddig?
- Azt én nem tudhatom. De ha szeretnéd, lehet a te otthonod is. Itt az erdőben sokan megférünk egymás mellett. Az erdő mindenkinek otthont ad.
A lány őszintén csodálkozott ezen. Sosem kínálta még fel neki senki az otthonát, ismeretlen érzés volt ez a fajta önzetlenség. A farkasnak ez lehetett a természetes, amilyen őszintén és nyíltan jöttek elő szájából a szavak. De ő sosem tudta, hogy milyen érzés ez.
Ismeretlen volt, ugyanakkor varázslatos, hívta, húzta magával ez a háborítatlan világ, ez a kedvesség, az odaadás, szinte fel sem tudta dolgozni. A farkas mindezt látta a szemében. Látta, de nem szólt semmit, csak csendesen mosolygott.
A lány ártatlanul csodálkozó arca, kedvessége és tágra nyílt szemei pontosan beleillettek az festővászonra illő képbe. Bár rég nem volt már kislány, a farkas mégis olyan örömöt vélt felfedezni benne, ahogy csak a gyermekek tudnak örülni; őszinte, kristályosan szikrázó, mocsoktalan örömöt.
Melengette a szívét, és boldog volt, hogy mindezt megmutathatta neki. A lánynak nem kellett végül válaszolnia, arcára vésődött gondolatai könnyen árulójává tették.
Később hazamentek, a farkas ismét szarvast hozott vacsorára, és a lány mostmár kevésbé félénken, néha mosolyogva fogyasztotta el azt, mielőtt aludni tért.
Az elkövetkezendő napokat ismét az erdőben töltötték. A lány korábbi feszültsége kezdett oldódni, a nap végére önfeledten játszott a farkassal, kergették egymást, arcán boldog mosoly terült szét. Végül hazatértek a barlangba, de a vacsora utáni éjjel egyikük sem volt álmos.
A farkas látta, hogy a lány mosolyogva tűnődik valamin.
- Min tűnődsz így?
A lány először nem akart válaszolni, de végül mégis kijöttek száján a szavak.
- Azt hiszem szeretek itt élni.
A farkas szíve nagyot dobbant ezekre a szavakra. Hosszú ideje magányos volt már, és nagyon örült, hogy végre akadt egy barát, akivel megoszthatja otthonát.
- Boldog vagyok, hogy így gondolod. Az erdő most már a te otthonod is.
A lány csak mosolygott szavain. Szemében ott a boldogság fényei táncoltak.
Hónapok teltek el így. Egy ízben, éjnek idején a farkas felvitte az erdő fölött magasodó csúcsra. A telihold fénye ezüsttel borította be a tájat, úgy folyt körül mindent, mint egy hűs vizű tó, melynek mélységeiben az istenek nyugalma rejtezik.
Az eltelt idő alatt a farkas szíve egyre csak telt érzelmekkel, élményekkel, amiket a kedves lánnyal töltött. Ahogy a régi istenek ezüstszemét nézte az égen, egy ígéret kezdett formálódni benne. Egy ígéret, melyet minden magányos farkas űz az élet éjein át; az ölelő karok biztonságának,
a család édes kötelességének, az örökkön hömpölygő szerelem folyamának, a véges, és végtelent kitáró, megnyugvást adó rév ígérete. Különös, hűs-forró elemi érzés volt, furcsán bizsergette minden porcikáját. Lassan tudatosult benne, hogy ez az érzés csak egyszer jön el egy farkas életében.
Mégis félt. Biztos volt érzéseiben, de félt. Félt, hiszen nem tudhatta mit érez iránta a lány. Olyan volt neki, mint egy megtörhetetlen, áthatolhatatlan szikla, aminek titkai vetekedtek az ő vizeinek mélységeivel, de az ő vizei csak hosszú idő után tudnak átfolyni a sziklán.
Végül győzött benne a bizonyosság; ez az érzés csak egyszer jön el egy farkas életében. Így odaállt elé, mélyen a szemébe nézett, majd így szólt:
- Nem tudom mi ez az érzés, ami bennem lobog lassú, olthatatlan lánggal, de te vagy a fa, mely táplálja ezt a tüzet. Te vagy a föld, mely medre a folyónak, te vagy nekem a hold, mely sötét éjeken világítja utamat, te vagy nekem az ég, melyen csillagként világlok. Napom vagy felhős időkben, fám vagy, melynek árnyéka enyhet ad. Föld vagy én pedig víz. nélküled lassan csordogálok tova, mígnem teljesen eltűnök.
A lány csak odalépett hozzá, szemeiben a bizonyosság tüze lobogott.
- Víz vagy én pedig föld. Ha nem lennél, lassú kínokkal száradnék, s idővel megrepedne mindaz, mit eddig oly keménynek, áttörhetetlennek hittem. A forró nyárban te vagy a hűs víz, mely enyhíti a nap hevét...
(folytatás talán következik...)
A csörgedező patakok, a puha fű, a simogató szél számára maga volt a nyugalom szigete. Sok állatot ismert, sokan félték, sokan szerették, de nem volt olyan, aki közömbös lett volna iránta. Sok év telt így, zavartalan nyugalomban, rendíthetetlen békében.
Míg egy, azóta rég eltelt forró nyári napon, a naplemente tündöklő fényében megjelent egy lény az erdőben. Hozzá hasonlóval nem találkozott még senki fia ott, még a farkas sem. Mégis, egyedül ő nem futott el a közeléből.
Ámulattal vegyes érdeklődéssel nézte, amint szárnyait kitárva, alig hallhatóan a földre érkezik mellé.
A lény is érdeklődve nézte a farkast, de arca mögött titkok rejteztek. Sokáig csak vizsgálták egymást, egyikük sem tudta mit kezdjen a másikkal, de az őszinte érdeklődés pislákoló lángja tagadhatatlanul kezdett ébredezni kettejükben.
A farkas volt az, akin előbb győzött a kíváncsiság, mert látta, hogy a szótlan lány szívét valami nyomasztja;
- Ki vagy te? Honnan jöttél?
A lány csak szomorúan lehajtotta fejét, majd alig hallhatóan szólt;
- Nem tudom. Nem emlékszem.
A farkas meglepődve fogadta válaszát. Hisz ki hallott már olyat, hogy valaki nem emlékszik a saját mivoltára? Mégsem firtatta, hiszen a lány szomorú szemeiben az őszinteség fénye világlott.
- No sebaj, gyere velem, majd én segítek.
A lány először csak bámult csillogó szemmel, majd szótlanul követte. A farkas elvezette a magas, hófödte hegycsúcsokba, ahol az otthona volt. A lány félve lépett be a hatalmas, ásító barlang száján, de de melegség öntötte el szívét mikor körbenézett.
Szívet melengengető otthon volt, apró kis csecsebecsékkel, kicsi kedves tárgyakkal. A fáklyák fénye sejtelmesen hangulatot adott, a lobogó tűz barátságot adó hévvel töltötte ki a barlangot. Furcsa érzés kerítette hatalmába. Ilyen környezettel sosem találkozott még.
Majd az idilli képet hangos kordulás törte meg. Villámgyorsan elfordult, szégyenlősen nézte maga előtt a fűcsomókkal tarkított földet. A farkas megfordult, odament hozzá, és barátságosan megkérdezte;
- Csak nem éhes vagy?
Nem jött válasz. A lány pár hosszú másodperc után alig észrevehetően bólogatott.
- Ezen könnyen segíthetünk. Te csak maradj itt a tűz mellett, melegedj fel. Érezd magad otthon nálam.
Azzal gyorsan eltűnt, hogy vadásszon valami ehetőt. Hamar visszaért, kezében egy szarvassal. Megpucolta, megfőzte, majd odaadta a lánynak. Ő először félve, majd egyre növekvő bátorsággal kezdett enni. Utána hirtelen erőt vett rajta a fáradtság, és hatalmasat ásított.
- Feküdj csak le, látom fáradt vagy. Jót fog tenni a pihenés. Ne félj, majd én vigyázom az álmaid.
A lány egy meleg, halovány mosollyal válaszolt, majd szinte azon nyomban el is aludt.
Másnap a farkas megmutatta neki az erdőt. Elvitte a kicsiny patakokhoz, a rejtett ligetekhez, és az erdőn túli hatalmas tóhoz. A lány csak ámult-bámult az erdő szépségein. Sosem járt itt, sohasem ismert hasonló, ehhez fogható leírhatatlan élményt, amit ez a látvány nyújtott.
A farkas örült, hogy a lányból ilyen érzést vált ki az erdő.
- Tetszik?
- Ez...ez csodálatos! Hogy nem tudtam én erről eddig?
- Azt én nem tudhatom. De ha szeretnéd, lehet a te otthonod is. Itt az erdőben sokan megférünk egymás mellett. Az erdő mindenkinek otthont ad.
A lány őszintén csodálkozott ezen. Sosem kínálta még fel neki senki az otthonát, ismeretlen érzés volt ez a fajta önzetlenség. A farkasnak ez lehetett a természetes, amilyen őszintén és nyíltan jöttek elő szájából a szavak. De ő sosem tudta, hogy milyen érzés ez.
Ismeretlen volt, ugyanakkor varázslatos, hívta, húzta magával ez a háborítatlan világ, ez a kedvesség, az odaadás, szinte fel sem tudta dolgozni. A farkas mindezt látta a szemében. Látta, de nem szólt semmit, csak csendesen mosolygott.
A lány ártatlanul csodálkozó arca, kedvessége és tágra nyílt szemei pontosan beleillettek az festővászonra illő képbe. Bár rég nem volt már kislány, a farkas mégis olyan örömöt vélt felfedezni benne, ahogy csak a gyermekek tudnak örülni; őszinte, kristályosan szikrázó, mocsoktalan örömöt.
Melengette a szívét, és boldog volt, hogy mindezt megmutathatta neki. A lánynak nem kellett végül válaszolnia, arcára vésődött gondolatai könnyen árulójává tették.
Később hazamentek, a farkas ismét szarvast hozott vacsorára, és a lány mostmár kevésbé félénken, néha mosolyogva fogyasztotta el azt, mielőtt aludni tért.
Az elkövetkezendő napokat ismét az erdőben töltötték. A lány korábbi feszültsége kezdett oldódni, a nap végére önfeledten játszott a farkassal, kergették egymást, arcán boldog mosoly terült szét. Végül hazatértek a barlangba, de a vacsora utáni éjjel egyikük sem volt álmos.
A farkas látta, hogy a lány mosolyogva tűnődik valamin.
- Min tűnődsz így?
A lány először nem akart válaszolni, de végül mégis kijöttek száján a szavak.
- Azt hiszem szeretek itt élni.
A farkas szíve nagyot dobbant ezekre a szavakra. Hosszú ideje magányos volt már, és nagyon örült, hogy végre akadt egy barát, akivel megoszthatja otthonát.
- Boldog vagyok, hogy így gondolod. Az erdő most már a te otthonod is.
A lány csak mosolygott szavain. Szemében ott a boldogság fényei táncoltak.
Hónapok teltek el így. Egy ízben, éjnek idején a farkas felvitte az erdő fölött magasodó csúcsra. A telihold fénye ezüsttel borította be a tájat, úgy folyt körül mindent, mint egy hűs vizű tó, melynek mélységeiben az istenek nyugalma rejtezik.
Az eltelt idő alatt a farkas szíve egyre csak telt érzelmekkel, élményekkel, amiket a kedves lánnyal töltött. Ahogy a régi istenek ezüstszemét nézte az égen, egy ígéret kezdett formálódni benne. Egy ígéret, melyet minden magányos farkas űz az élet éjein át; az ölelő karok biztonságának,
a család édes kötelességének, az örökkön hömpölygő szerelem folyamának, a véges, és végtelent kitáró, megnyugvást adó rév ígérete. Különös, hűs-forró elemi érzés volt, furcsán bizsergette minden porcikáját. Lassan tudatosult benne, hogy ez az érzés csak egyszer jön el egy farkas életében.
Mégis félt. Biztos volt érzéseiben, de félt. Félt, hiszen nem tudhatta mit érez iránta a lány. Olyan volt neki, mint egy megtörhetetlen, áthatolhatatlan szikla, aminek titkai vetekedtek az ő vizeinek mélységeivel, de az ő vizei csak hosszú idő után tudnak átfolyni a sziklán.
Végül győzött benne a bizonyosság; ez az érzés csak egyszer jön el egy farkas életében. Így odaállt elé, mélyen a szemébe nézett, majd így szólt:
- Nem tudom mi ez az érzés, ami bennem lobog lassú, olthatatlan lánggal, de te vagy a fa, mely táplálja ezt a tüzet. Te vagy a föld, mely medre a folyónak, te vagy nekem a hold, mely sötét éjeken világítja utamat, te vagy nekem az ég, melyen csillagként világlok. Napom vagy felhős időkben, fám vagy, melynek árnyéka enyhet ad. Föld vagy én pedig víz. nélküled lassan csordogálok tova, mígnem teljesen eltűnök.
A lány csak odalépett hozzá, szemeiben a bizonyosság tüze lobogott.
- Víz vagy én pedig föld. Ha nem lennél, lassú kínokkal száradnék, s idővel megrepedne mindaz, mit eddig oly keménynek, áttörhetetlennek hittem. A forró nyárban te vagy a hűs víz, mely enyhíti a nap hevét...
(folytatás talán következik...)
"ez az érzés csak egyszer jön el egy farkas életében"
VálaszTörlésAkkor a farkas nagyon vigyázzon az ő pici lányára! Óvja a széltől, a tűztől, a kifakulástól és kiszáradástól! Legyen neki örök forrás, a boldogság, a féltő szeretet forrása! Legyen kiapadhatatlan a folyó, ami elárasztotta a földeket, mert ha alábbhagy a víz zubogása, a föld újra kiszárad, s halott lesz, mint azelőtt.
Óvd, bármily eszközzel, kedves Farkas!
Szeretettel: egy Barát