Valamikor azt mondták nekem, hogy a barát olyan, mint egy kabát. Ha esik, ha fúj, csak benyúlsz érte, magadra teríted, átmelegít, megvéd, és ha kisüt a nap nyugodtan visszateheted a szekrényedbe, hogy akár évekkel később, vaksötétben se kelljen keresni, mert tudod, hogy az a kabát ott lóg a szekrényedben.
Egy nap te is arra ébredsz, hogy valami motoszkál az agyadban, valami hang bizsereg a tudatod mélyén. Nem tudod mi az, hiszen szépen süt a nap, jól érzed magad, de nem hagy nyugodni. Kinyitod a szekrényed, a kabátok ott lógnak, ahol hagytad őket, és rádöbbensz, hogy igazából te is egy kabát vagy, és attól, hogy nálad süt a nap, máshol már tornyosulhatnak a felhők. Kiteríted magad, és keresed, hogy kinek van rád igazán szüksége, melyik vállra kell most borulnod, és megvédened a vihartól. Talán megtalálod, de ha mégsem, legalább együtt élvezhetitek az jó időt.
A barátok pont attól barátok, hogy nem lógnak folyamatosan egymás vállát, ha úgy adódik évekig nem látják egymást, de bárhol, bármikor találkoznak, ugyanúgy örülnek egymásnak, mint aznap, amikor barátok lettek. A beszélgetést ott folytatják, ahol anno abbahagyták, és ugyanolyan könnyedén mennek az útjaikra, mint azelőtt, mert tudják, hogy valahol, valamikor, de viharban mindig megtaláljátok egymást.
Hogy ez az elmélet igaz-e vagy sem, azt mindenkinek magának kell tudnia. Egyet sose felejtsetek el. Egy kabát nem lóghat örökké a fogason, tisztítani és ápolni kell, különben az anyag meggyengül, elfoszlik és megeszi a moly.
- Lestat naplója -
Megjegyzések
Megjegyzés küldése