Köd telepedett le a rét fölé, sűrűbbé téve a homályt, amely amúgy is jellemzi egy ideje a tájat. Súlyos, nehéz, sötétkékből feketébe hajazó, ólomsúlyú felhők vánszorognak lomhán az égen, már nem is tudom, mióta. Csend volt, az a mély, mindent magába szívó, vészjósló fajta.
A vihar már itt van, csak úgy süvít a szél, keresztül-kasul, körbe-körbe a tájon. Villámok csapdosnak, jég és eső keveréke veri a tájat, mint nehéz korbács a bőrt, úgy sértvén fel a talajt. A nagy sárban nem látszódik, hogy valaha gyönyörű gyep fedte a termékeny földet. Az ítéletidő nem nyugszik, míg el nem hordja, fel nem emészti, tönkre nem teszi.
Egy sötét, furcsa valami áll a középpontban, dacolva az elemekkel. Egy régebben szinte az örökkévalóságig virágzó fa az, amely most csak állja a szél egyre erősödő lökéseit, feketén, sötéten, magányosan az éjszakában. Még bírja, még nem adja fel, a gyökere nem engedi kicsavarodni a helyéről. Ki tudja, milyen mélyen kapaszkodik a talajba. Bizarr látvány, miközben az elemekkel harcol, mint egy elpusztíthatatlan vár, mégis, alakja mintha segítségért nyúlna. Mozdulni nem tud, kötik gyökerei, menne, de képtelen. A vihart mások hozták, és tartják itt, táplálják lélegzetükkel, cselekedeteikkel. Így csak vár és reménykedik. Nem kér sokat, csak egy madarat, ki pár percre odareppenne, kinek csőréből lágy dallammal süt a napsugár, beragyogva az egykor oly termékeny ágat. Azt a pár órát várja, és ha utána a csalogány menne, nem tartaná vissza. Sokat jelentene neki az a röpke pár perc, titokban a vihar közepén, ahol nem látja meg más. Újra tudna bízni benne, hogy eljön, eljön még a nappal, újra éltető víz fog folyni a folyóban és virágokkal teli, üde rét venné át a mostani kísértettáj helyét...
A vihar már itt van, csak úgy süvít a szél, keresztül-kasul, körbe-körbe a tájon. Villámok csapdosnak, jég és eső keveréke veri a tájat, mint nehéz korbács a bőrt, úgy sértvén fel a talajt. A nagy sárban nem látszódik, hogy valaha gyönyörű gyep fedte a termékeny földet. Az ítéletidő nem nyugszik, míg el nem hordja, fel nem emészti, tönkre nem teszi.
Egy sötét, furcsa valami áll a középpontban, dacolva az elemekkel. Egy régebben szinte az örökkévalóságig virágzó fa az, amely most csak állja a szél egyre erősödő lökéseit, feketén, sötéten, magányosan az éjszakában. Még bírja, még nem adja fel, a gyökere nem engedi kicsavarodni a helyéről. Ki tudja, milyen mélyen kapaszkodik a talajba. Bizarr látvány, miközben az elemekkel harcol, mint egy elpusztíthatatlan vár, mégis, alakja mintha segítségért nyúlna. Mozdulni nem tud, kötik gyökerei, menne, de képtelen. A vihart mások hozták, és tartják itt, táplálják lélegzetükkel, cselekedeteikkel. Így csak vár és reménykedik. Nem kér sokat, csak egy madarat, ki pár percre odareppenne, kinek csőréből lágy dallammal süt a napsugár, beragyogva az egykor oly termékeny ágat. Azt a pár órát várja, és ha utána a csalogány menne, nem tartaná vissza. Sokat jelentene neki az a röpke pár perc, titokban a vihar közepén, ahol nem látja meg más. Újra tudna bízni benne, hogy eljön, eljön még a nappal, újra éltető víz fog folyni a folyóban és virágokkal teli, üde rét venné át a mostani kísértettáj helyét...
Megjegyzések
Megjegyzés küldése