Ilyen lehet a pokol. Valami, ami fáj és éget, ugyanakkor vonz, mint lepkét a gyertyafény. Az, amiről tudod, hogy nem kéne, hogy nem szabad, de mégis megteszed. Valami tiltott. Tiltott? Ki tiltja meg? Ha nem szabad, akkor miért nincs bűntudat? Fájdalom az van, de bűntudat nincs. Csak a csend. A kimondott és ki nem mondott szavak csendje.
Valami összetört. Talán én. Talán a határok. Talán a láncok, amik eddig fogva tartottak. Mert rab voltam, csak nem láttam. Rab valamiben, amibe egykor önként ugrottam bele, de eddig még magamnak sem mertem beismerni, hogy már nem akarom.
Most… üres vagyok. Egy héj, amiben emlékek visszhangja zeng, és minél jobban próbálom csitítani, annál erősebbek. A Te emléked.
Szabadság. Nem azt jelenti, hogy megtehetsz mindent, amit akarsz, hanem azt, hogy nem teszed meg, amit nem akarsz. Szabad voltam – néhány napig. Most, a jeges pokolban újra rab vagyok. Érzem magamon a láncok súlyát, miközben a lelkem visszavágyik. Hozzád. A szabadságba.
Azt mondod, bűnös vagy. De bűnös vagyok én is. Egy pillanatra hagytam, hogy az ösztöneim irányítsanak. Mert a sötétség elrejt. A sötétség elfedi a bűnöket.
Ha ez bűn, akkor miért nem érzem magam mocskosnak?
Megjegyzések
Megjegyzés küldése