Halál

Az élet velejárója, mondhatni a szükséges rossz. Mindenki tudja, hogy előbb-utóbb bekövetkezik, de amikor tényleg megtörténik, nem tudunk mit kezdeni vele. Hiába tudjuk, hogy a sok évi szenvedésnek és betegeskedésnek ez lesz a vége; hiába tudjuk, hogy a szenvedőnek csak megváltás lenne a halál, sosem készülhetünk fel rá eléggé. Soha. Hiába éltük már át korábban, semmi sem készíthet fel a veszteség és végtelennek tűnő üresség érzésére. Hiába nyilvánítanak részvétet és mondanak együtt érző szavakat, mert senki, senki nem tudja átérezni azt, ami ilyenkor végbemegy a másikban. Hiába mondják, hogy: „Nagyon szomorú esemény ez. Én is ismertem és szerettem. Fogadd együtt érzésem és részvétem”. Bármennyire is együtt érez és gyászol ő is, a hozzátartozóknak ez csak az ilyenkor „kötelező” udvariassági körnek tűnik.
Ugyan mit tud ő arról, hogy mit érez a másik? Fogalma sincs róla, hogy milyen mély érzelmek kötötték össze az elhunyttal, hogy milyen volt vele a viszonya, vagy hogy mennyire álltak közel egymáshoz. Ez az élet természetes rendje - mondják az okosok. Igazuk van, de amikor elveszítünk valakit, sok mindennek érezzünk, csak nem természetes rendnek. Elvesztettünk valakit, akit szerettünk. Valakit, aki már nem beszélget, nem nevet velünk. Ezt senki és semmi nem pótolhatja.
Nincs rá szó, hogy milyen nehéz megbirkózni a tényekkel, elfogadni a történteket. A legnehezebb mégis az, hogy elengedd az elhunytat, hogy mosolyogva gondolj rá és azt mondd: „hosszú, teljes életet élt”. Ilyenkor csak a csend marad, az emlékek, melyek könnyeket csalnak a szemedbe, a szorító érzés a mellkasodban és a gombóc a torkodban; s a vágy, hogy mindenki hagyjon békén, senki ne akarjon vigasztalni, kedves szavakat mondani. Csak hagyjanak gyászolni, elvonulni egy csendes zugba, hogy ne legyen tanúja a megrepedt álarc szilánkokra hullásának és a mögötte lévő romhalmaznak. Mert a gyász, a veszteség fájdalma nem csak a könnyekben nyilvánul meg. Van, akinek ott a gombóc a torkában, a szeme mégis száraz marad; s valójában arra vágyik, hogy kisírhassa magát, könnyítve a fájdalmas nyomáson, de nem képes rá. Csak ül csendben, maga elé meredve. Ilyenkor nincs külvilág, nincs zaj, csak a végtelen űr, amely örökre ott marad, és az egyetlen lehetőség az, ha megpróbál együtt élni vele.