Tudom hogy tökéletes a tested és, hibátlan a lelked is, de te magadat mégis nyomoréknak érzed.

Valamikor olvastam egy betegségről, a Cotard szindrómáról. Ez a szindróma elhiteti az emberrel, hogy valamelyik testrésze fölösleges, csúnya és torzítja a testét. Egy teljesen átlagos testrészről van szó, lehet egy bal gyűrűsujj, vagy egy jobb lábfej. Teljesen átlagos, és átlagosan kinéző testrészek, de az ember azt lát, amit akar. A vége általában ugyanaz, megszabadul a fölösleges testrésztől, pótolhatatlan károkat okozva magának. A tanulmányban említettek egy férfit, aki a jobb kezét látta fölöslegesnek, minden fotón takarta, vagy később eltüntette, és egyszer a szemétaprítóba dugta a kezét, hogy megszabaduljon tőle. Most gondold végig, hogy neked mennyi bajod van a teljesen átlagos testeddel. Túl nagy a pocakod, nem teljesen kerek a feneked, túl széles a csípőd, vagy nem elég széles a vállad? Hétköznapi, gyermeteg problémák, ezernyi mód van rá, hogy javíts rajtuk. De kérdem én, ha annyira izgatnak téged ezek a dolgok, miért nem teszel ellene? Tenni érte valamit már túl büdös, és jobban érzed magad, ha sopánkodhatsz miatta? Lehet hogy igazából neked semmi bajod nincs magaddal, de úgy érzed, hogy ezt várják el tőled? Persze, mert ezt várják el. Az agyadba van sulykolva, hogy csak az anorexiához közeli női, illetve a felfújt lufihoz hasonló férfi test a követendő és elvárt példa. Valóban ennyi a problémád? Akkor képzeld el, hogy mit érezhetMichaela Dutton, aki allergiás a vízre. (A teljes cikket itt olvashatod, nem fogod lekoppintani más szellemi termékét.)

A megcsonkítás, roncsolódás mindig nagy trauma az ember életében. Elveszít valamit magából, és hozzá kell szoknia ahhoz, hogy sose fog úgy kinézni, vagy úgy működni mint egy átlagember. Ezt nagy részben két tényező indokolja. Egyrészt a fóbiák, vagy előítéletek. Az emberek nagy része kiközösíti, ösztönösen elutasítja, vagy kineveti azt, aki nem úgy néz ki mint ő. Ha belegondolsz, te is ösztönösen elhúzódsz egy bőrbeteg mellől, riadtan, vagy iszonyodva nézel egy megégett, vagy amputált embert. Gyerekkorodban beléd nevelték, hogy a tested egy kincs, amit óvni kell, a szülői komplexus akkor is működésbe lép, hogy ha igazából tudod, hogy az illető egyébként teljesen ártalmatlan, nem tehet róla, hogy így néz ki. Bele gondoltál abba, hogy mit érezhet az a szerencsétlen? Ha megáll egy társaságban elhúzódnak mellőle, távolságot tartanak, és állandóan nézegetik. Mégis példát vehetnél róla, mert így, undor és megvetés közepette is itt van, tartja magában a lelket, és próbál a társadalom része lenni, és magában talán megbocsát neked, miközben te csak arra tudsz gondolni, hogy ne jöjjön közelebb. Nekem speciel egy öröklődő genetikai hibám van, amit zombi-szindrómának becézek, lényegében foszlik a bőröm. Mostanra már annyira nem látványos, de tudod milyen érzés, ahogy egy gyerek oda megy a többiekhez, és senki nem fog vele kezet? Mind tudják, hogy nem ragályos, nem fertőző, és igazából csak azért néz ki így, mert nincs meg mind a hét réteg bőre, de akkor is csak habozva vagy egyáltalán nem hajlandóak érintkezni vele. Mai napig mulattat, ahogy hallom hogy egy lány azon sopánkodik, hogy letört vagy beszakadt a gondosan növesztett körme, túl hosszú a haja, sűrű a szemöldöke, vastag a combja, vagy a három számmal kisebb nadrág nem megy fel a fenekére. Aki a saját, normális és átlagos testével képtelen együtt élni, vajon mit reagál, ha egy magamfajta "torzszülöttet" lát?

- Lestat naplója -