21 évem alatt összesen 3 gyűrűm volt. Egy ónixkőből készült, egy ezüstgyűrű és Farkas.
Nem mondhatnám, hogy különösebben vonzódok az ékszerekhez, régen poénból 9-10 nyaklánc is volt rajtam egyszerre, de azok is csak százforintos mütyürök, jelvények satöbbik értelmetlen kavalkádja volt. A gyűrűk… Azoknak mind jelentése, értéke és története van.
Az ónixgyűrűt még 2007 október 3-án vettem, egy nappal az után, hogy visszautasított egy lány. Az a gyűrű hónapokon keresztül feketéllett a vértelen ujjamon, alváshoz se vettem le. Az a pár hónap, amíg a gyűrű le nem tört az ujjamról életem legsúlyosabb depressziójának szimbóluma volt. Érdekes, hogy amint megszabadította magát tőlem (magától kettétört, miközben forgattam) utána valahogy minden helyre jött. Rá egy fél évvel kaptam meg a második gyűrűmet, és pár hónappal később Farkast. Farkasról nem érdemes sokat mondani, egyszerű férfigyűrű, egy farkasfejjel. Verekedés közben egyszer úgy arcon vágtam vele valakit, hogy kettéharapta az arcát, mai napig hordom… Néha... Ami miatt megírtam ezt a posztot, az a második gyűrűm.
2008 augusztus 1-én kaptam. Azon a napon, amikor romlani kezdett minden. Ironikus. Vagy… A fene tudja, talán csak rossz hatással vannak rám. Az a gyűrű a legkedvesebb és leggyűlöletesebb emléktárgyam. Rosszul vagyok, ha ránézek, mégis ott van, ahol mindig látom. Néha felveszem, megnézegetem, és öntudatlanul az ujjamra akarom csúsztatni, aztán eldobom valami sötét sarokba, és rohanok, hogy megkeressem. Szeretem és gyűlölöm, imádom, és megvetem, vigyázok rá, és porrá tudnám zúzni. Így csak nézem, ahogy lassan haldoklik. Azt mondtam, haldoklik, és ez nem szóbotlás volt. A gyűrű ott trónol az asztalom közepén, figyel, kínoz, és két éve haldoklik. Lassan teljesen belepi a rozsda, de a lényeg ugyanúgy világít rajta, mint amikor először felhúztam. Néha, amikor elkap a mostanihoz hasonló hangulat, felemelem, és megkeresem rajta azokat a véseteket. α+ß, Alfa és Béta, Lestat és Bebe. A gyűrű már lassan fekete, de a véset diadalmasan vigyorog. Utálatos. Két betű és egy matematikai jel, ami 2.5 év tragédiáját foglalja össze. Valóban ennyi lenne? Ennyi az egész? Nos… Igen. A tárgyak kötnek a múlthoz, kavarják fel a fejedben az eltemetett emlékeket, juttatnak eszedbe olyan dolgokat, amiktől legszívesebben a falat kaparnád, lefejelnéd az első fűrészt, kettéharapnád az ütőered, és teli torokból üvöltöd, hogy takarodjatok a fejemből rohadt emlékek.
A tárgyak nem gonoszok. Attól lesznek gonoszok, ahogy bánsz velük. Vagy ahogy bánnak veled, és ezt az érzést átruházod a tárgyra. Mert a tárgyaknak lelkük van. Így van. Az a tárgy, amit te megszeretsz, és magadnál tartasz, abba átköltözik a lényed egy része. A tárgynak nevet adsz, és élő dologként kezeled. Beszélsz hozzá, vigyázol rá, és nem érted, hogy a többi ember miért tárgyként beszél róla. Hiszen nem EZ, hanem Ő, és nem egy tárgy, hanem érző lélek. A te lelked, és ha elveszted, úgy érzed, mintha magadból vesztettél volna el egy darabot. Miért? Mert tényleg így van. Nélküle már sosem leszel az, aki voltál. Kereshetsz pótszert, de nem lesz ugyanolyan. Tudod, ha az ember megszeret valakit… egészen soha nem gyógyulhat ki belőle.
- Lestat naplója -
Nem mondhatnám, hogy különösebben vonzódok az ékszerekhez, régen poénból 9-10 nyaklánc is volt rajtam egyszerre, de azok is csak százforintos mütyürök, jelvények satöbbik értelmetlen kavalkádja volt. A gyűrűk… Azoknak mind jelentése, értéke és története van.
Az ónixgyűrűt még 2007 október 3-án vettem, egy nappal az után, hogy visszautasított egy lány. Az a gyűrű hónapokon keresztül feketéllett a vértelen ujjamon, alváshoz se vettem le. Az a pár hónap, amíg a gyűrű le nem tört az ujjamról életem legsúlyosabb depressziójának szimbóluma volt. Érdekes, hogy amint megszabadította magát tőlem (magától kettétört, miközben forgattam) utána valahogy minden helyre jött. Rá egy fél évvel kaptam meg a második gyűrűmet, és pár hónappal később Farkast. Farkasról nem érdemes sokat mondani, egyszerű férfigyűrű, egy farkasfejjel. Verekedés közben egyszer úgy arcon vágtam vele valakit, hogy kettéharapta az arcát, mai napig hordom… Néha... Ami miatt megírtam ezt a posztot, az a második gyűrűm.
2008 augusztus 1-én kaptam. Azon a napon, amikor romlani kezdett minden. Ironikus. Vagy… A fene tudja, talán csak rossz hatással vannak rám. Az a gyűrű a legkedvesebb és leggyűlöletesebb emléktárgyam. Rosszul vagyok, ha ránézek, mégis ott van, ahol mindig látom. Néha felveszem, megnézegetem, és öntudatlanul az ujjamra akarom csúsztatni, aztán eldobom valami sötét sarokba, és rohanok, hogy megkeressem. Szeretem és gyűlölöm, imádom, és megvetem, vigyázok rá, és porrá tudnám zúzni. Így csak nézem, ahogy lassan haldoklik. Azt mondtam, haldoklik, és ez nem szóbotlás volt. A gyűrű ott trónol az asztalom közepén, figyel, kínoz, és két éve haldoklik. Lassan teljesen belepi a rozsda, de a lényeg ugyanúgy világít rajta, mint amikor először felhúztam. Néha, amikor elkap a mostanihoz hasonló hangulat, felemelem, és megkeresem rajta azokat a véseteket. α+ß, Alfa és Béta, Lestat és Bebe. A gyűrű már lassan fekete, de a véset diadalmasan vigyorog. Utálatos. Két betű és egy matematikai jel, ami 2.5 év tragédiáját foglalja össze. Valóban ennyi lenne? Ennyi az egész? Nos… Igen. A tárgyak kötnek a múlthoz, kavarják fel a fejedben az eltemetett emlékeket, juttatnak eszedbe olyan dolgokat, amiktől legszívesebben a falat kaparnád, lefejelnéd az első fűrészt, kettéharapnád az ütőered, és teli torokból üvöltöd, hogy takarodjatok a fejemből rohadt emlékek.
A tárgyak nem gonoszok. Attól lesznek gonoszok, ahogy bánsz velük. Vagy ahogy bánnak veled, és ezt az érzést átruházod a tárgyra. Mert a tárgyaknak lelkük van. Így van. Az a tárgy, amit te megszeretsz, és magadnál tartasz, abba átköltözik a lényed egy része. A tárgynak nevet adsz, és élő dologként kezeled. Beszélsz hozzá, vigyázol rá, és nem érted, hogy a többi ember miért tárgyként beszél róla. Hiszen nem EZ, hanem Ő, és nem egy tárgy, hanem érző lélek. A te lelked, és ha elveszted, úgy érzed, mintha magadból vesztettél volna el egy darabot. Miért? Mert tényleg így van. Nélküle már sosem leszel az, aki voltál. Kereshetsz pótszert, de nem lesz ugyanolyan. Tudod, ha az ember megszeret valakit… egészen soha nem gyógyulhat ki belőle.
- Lestat naplója -
És ez így van rendjén, ha nem hagyunk meg a múlt lényegéből darabokat, úgy hogy belecsaljuk magunkat, akkor a lényünk, önnön magától esik darabokra összeszedhetetlenül.
VálaszTörlés