Tudod, milyen az, amikor nincs kedved humorizálni? Amikor visszafelé sülnek el az iróniák? Amikor úgy tűnik, csak maguktól peregnek a percek hasztalan? Amikor úgy érzed, mindenfelé szépen kifestett, nagy gonddal eltakart, de mégiscsak falakat látsz? Ahogy vakon a sötétben tapogatózás érzése uralja lelked? Jártál már ott, ahol a part szakad? Amikor az utolsó lépés a semmibe ránt, mert leomlik alattad a talaj?
Na, ott és akkor, a padló alól, amikor semmi kedved nincs felkelni, mégis felállsz, kimászol a romjaid közül, csak azért, hogy újra elindulj a szakadék felé. A szakadék felé, amiről azt hiszed, nem fogsz újra beleesni. Amiről úgy véled, a másik irányban van. Ami egy instabil lelkiállapotból táplálkozik, és mint egy fekete lyuk, nem is érzed, még nem a hatókörébe kerültél megint. Te magad teszed ezt a szakadékot az utadba, magad elé, akarva, akaratlan, és nem tudod, hogy kerüld ki legközelebb. Mert lesz legközelebb. Mindig van.
Mint főnix az újraszületés után, olyannak érzed magad, mikor kimászol saját magad problémái súlya alól, amikor úgy tűnik, minden megoldódott, és soha nem kell újra szembesülnöd vele, hogy nem látsz kiutat.
Vagy csak nem vagy hajlandó a nyilvánvalót, ami majd kiszúrja a szemed, választani, mert túl kényelmes lenne. Kényelmes, mert egyszerű, mert kézenfekvő, és nem akarod, mert nehéz. Nehéz szembenézni magaddal, nehéz azt mondani magadnak, hogy márpedig ezt meg fogom csinálni. És ha meg is tetted már sokszor, mindig akad egy következő probléma, érzés, valami. Valami, amivel szemben azt hitted, a már megélt belharcok könnyebbé teszik a harcot. És nem.
Nem, mert ugyanúgy félsz tőle, hogy nem sikerül, ugyanúgy tudod, hogy mekkora szenvedés lesz és hogy közben hányszor elbukhatsz. És nem mersz belekezdeni, mert úgy érzed, a világnak kéne változnia hozzá, hogy megkapd a kezdő lökést. De nem fog...
Na, ott és akkor, a padló alól, amikor semmi kedved nincs felkelni, mégis felállsz, kimászol a romjaid közül, csak azért, hogy újra elindulj a szakadék felé. A szakadék felé, amiről azt hiszed, nem fogsz újra beleesni. Amiről úgy véled, a másik irányban van. Ami egy instabil lelkiállapotból táplálkozik, és mint egy fekete lyuk, nem is érzed, még nem a hatókörébe kerültél megint. Te magad teszed ezt a szakadékot az utadba, magad elé, akarva, akaratlan, és nem tudod, hogy kerüld ki legközelebb. Mert lesz legközelebb. Mindig van.
Mint főnix az újraszületés után, olyannak érzed magad, mikor kimászol saját magad problémái súlya alól, amikor úgy tűnik, minden megoldódott, és soha nem kell újra szembesülnöd vele, hogy nem látsz kiutat.
Vagy csak nem vagy hajlandó a nyilvánvalót, ami majd kiszúrja a szemed, választani, mert túl kényelmes lenne. Kényelmes, mert egyszerű, mert kézenfekvő, és nem akarod, mert nehéz. Nehéz szembenézni magaddal, nehéz azt mondani magadnak, hogy márpedig ezt meg fogom csinálni. És ha meg is tetted már sokszor, mindig akad egy következő probléma, érzés, valami. Valami, amivel szemben azt hitted, a már megélt belharcok könnyebbé teszik a harcot. És nem.
Nem, mert ugyanúgy félsz tőle, hogy nem sikerül, ugyanúgy tudod, hogy mekkora szenvedés lesz és hogy közben hányszor elbukhatsz. És nem mersz belekezdeni, mert úgy érzed, a világnak kéne változnia hozzá, hogy megkapd a kezdő lökést. De nem fog...
Megjegyzések
Megjegyzés küldése