Március 15.

A mai napról az embereknek, főleg a fiataloknak, akik még iskolába járnak, a kötelező ünneplőruha, kokárda, hosszú beszédek és a kötelező felvonulások jutnak eszébe. Én már általánosban is rühelltem, hogy március 14-én ünneplőben kellett iskolába mennem, és már előre irtóztam a több órás beszédektől, hisz évről évre ugyanazt hallgattuk végig, csak az előadók voltak mások. Középiskolában nem kellett ünneplőben menni, viszont kötelező volt megjelenni a másnapi felvonuláson, ahol is az iskolától indultunk, végigálltuk az igazgatónk majd másfél órás beszédét a Széchenyi téren, majd egy ugyanilyen hosszúságú másik emlékbeszédet hallgattunk meg a Petőfi téren, hogy végül átsétáljunk a Kossuth térre, hogy végignézzük az egy órás emlékműsort és meghallgassuk a polgármester egy órás beszédét. Persze szép dolog megemlékezni erről a napról, és azt hiszem, Kaposváron jól csinálták, mert bármennyire is utáltam az egészet, érdekes volt részleteket hallani Petőfi és Jókai naplóiból, Kossuth és Széchenyi beszédeiből, és többi. Azt viszont gyűlölöm, amit a politika és a politikusok művelnek ezzel a nappal. Számukra ez nem más, mint egy újabb alkalom, hogy megjelenjenek a nyilvánosság előtt, látványos megemlékezést tartsanak, és azt hangoztatva, hogy a dicső államférfiak nyomdokaiban kell haladni – tökéletesen az ellenkezőjét csinálják.
Tulajdonképpen miről szól ez a nap? A látványos megemlékezésekről. Ahhoz, hogy valaki bármiről is megemlékezzen, nem hiszem, hogy szükséges ekkora cécó. Persze, jól néz ki. Úgy hiszem, ehhez nem kell nemzeti színű kokárdát viselni és ünneplőbe öltözni; mindenki a maga módján fejezi ki tiszteletét a dicső ősök előtt. Persze az ünneplő is egyfajta kifejezése a tiszteletnek, de ha valakinek ez csak kellemetlen kötelesség, akkor az egész semmit sem ér. Én pl. karácsonykor sem azért adok ajándékot, mert kötelező…
Nem másolom be ide sem a Himnuszt, sem a Nemzeti dalt, hisz ezeket kötelező megtanulni, s regényt sem szándékozom írni, hisz az iskolában mindenki tanult róla. Csak Petőfi naplójának idevágó részéből idéznék.

"A Pilvax kávéházban azt határoztuk, hogy sorra járjuk az egyetemi ifjúságot. Először az orvosokhoz mentünk. Szakadt az eső, amint az utcára léptünk, s ez egész késő estig tartott, de a lelkesedés olyan, mint a görögtűz: a víz nem olthatja el.

Az orvosoktól a mérnökökhöz, majd a jogászokhoz vonult a számban és lelkesedésben egyaránt percenként növekedő sereg. Jókai fölolvasta a felhívást és a 12 pontot, s énvelem elszavaltatták a "Nemzeti-dal" -t. Mindkettőt kitörő lelkesedéssel fogadták, s a refrénben előjövú "esküszünk"-öt mindannyiszor visszaharsogta az egész sereg, mely a téren állt.

Landerer nyomdájához mentünk, amely a legközelebb volt hozzánk, s a 12 pontot és a Nemzeti dalt rögtön nyomni kezdték. Délfelé elkészültek a nyomtatványok, s ezrenként osztották szét a nép között, mely azokat részeg örömmel kapkodta. Délután három órára gyűlést hirdettünk a múzeum terére, s a sokaság eloszlott.

A szakadó eső dacára mintegy 10000 ember gyűlt össze a múzeum elé, onnan a városházához mentünk. A tanácsterem megnyílt, s megtelt néppel. Rövid tanácskozás után a polgármester aláírta a 12 pontot. Óriási lelkesedés tört ki!...

- Budára! Budára! Nyitassuk meg Táncsics börtönét! Ezek voltak a nép leginkább és legtöbbször hallható kiáltásai. A választmány legalább húszezer ember kíséretében fölment Budára a helytartó tanácshoz és előadta kívánatait. A nagyméltóságú helytartó tanács sápadt vala és reszketni méltóztatott, s öt percnyi tanácskozás után mindenbe beleegyezett. A katonaságnak kiadatott a tétlenségi rendelet, a cenzúra eltöröltetett, Táncsics börtönajtaja megnyílt. A rab írót diadallal hozta át a töméntelen sokaság Pestre.

Ez volt március 15-e. Eredményei olyanok, melyek e napot örökre nevezetessé teszik a magyar történelemben."