Születésnap

Kinek mi...
* Vannak, akik örömmel várják a rengeteg ajándékot és üdvözletet.
* Vannak, akik rühellik, mert megint öregebbek lettek egy évvel.
* És vannak, akik olyanok, mint én: mindig elfelejtik.

Szégyen ide, szégyen oda, nekem szent meggyőződésem volt, hogy ma még csak január 9-e van. Onnan tudom, hogy születésnapom van, hogy eddig négyen cibálták meg virtuálisan a fülemet, pedig a nap még fel sem kelt. És az a rengeteg telefon, sms... Mi lesz itt a nap végére?! És persze mindenkivel beszélni kell, mert (1) csak kedvesek akarnak lenni, (2) amúgy is ritkán találkozunk személyesen és (3) most messze vannak, meg egyébként is jól esik, ha a szeretteim felhívnak. De igazából, ha tehetném, nem ünnepelném a születésnapomat. Ez is csak egy olyan nap, mint a többi. Nem? Aztán persze nem hagyják, hogy így történjen. Összejön a legszűkebb kör, jön a torta, a pezsgő, én meg nézek kifelé hülyén a fejemből, hogy mégis mi a franccal érdemeltem ki ezt a körbeugrálást. Ja, hogy x évvel ezelőtt ezen a napon születtem? Hát ok ez erre a felhajtásra? Egy fenéket, csak vannak, aki úgy gondolják, jópofa az ünnepelt agyára menni mindenféle marhasággal, le se tojva, hogy ő mit gondol erről. Na, persze ez bőven sarkosított és kissé elrugaszkodott megállapítás volt...

Nem szeretem a születésapomat, pontosabban nem szeretem ezt a felhajtást körülötte. Nem, azért, mert megint idősebb lettem egy évvel. Kit érdekel, hogy 20 vagy 21? Bár, ha jobban belegondolok, most már leglább legálisan vehetek sört külföldön is. :D De komolyra fordítva a szót, mindenki maga dönti el, hogy számára milyen ez a nap. Persze, erre jön a válasz, hogy nem mindennap lesz x éves az ember, meg egyszer leszel ennyi idős és a többi. Na és?
Szerencsére azok, akik igazán fontosak, már rég megtanulták, hogy nem kell torta és drága ajándék, elég egy őszinte, kedves mosoly - ez mindennél többet ér.

Persze előbb-utóbb a hangulat rám is át ragad, és egyszer csak azt veszem észre: ahelyett, hogy duzzogva ülnék a sarokban, velük nevetek és hálákodom a tortáért, az ajándékokért és egyilliószor elmondom, hogy köszönöm. És tudom, érzem, mennyire szeretnek, és nem azért csinálják ezt az egészet, hogy engem bosszantsanak, hanem azért, mert szeretnek. Ilyenkor nem tudok duzzogni. Félreteszem ezt, mondván, hogy majd morgolódom egy sort, ha lefekszem. Addigra peszig már elszáll a rossz hangulat, és csak a nevetés marad.

Most mégis szomorúan élem meg ezt a napot - legalábbis eddig. Már most hiányoznak a kell-torta-nem-kell-torta viták a szüleimmel, mert nekik aztán hiába beszélek. Ha van születésnap, van torta - természetesen a kornak megfelelő gyertyaszámmal. És nem, nem számos gyertyáról van szó, csak hogy félre ne értsük a dolgot. Ilyen esetekben kőkeményen ott virít a 18-20 és a többi gyertya a torta tetején, aztán fújd el, ha tudod. Az ilyenkor szokásos párbeszéd a következő:

- Kifelé a konyhából!
Aha, szóval megint eltelt egy év.
- Apa, nem kell torta, hidd el, anélkül is tudom, hogy emékszel rá.
- Mi? Miről beszélsz? Csak nem szeretem, ha tömeg van a konyhában.
És álszent módon vigyorog. Tudja, hogy tudom. Én is tudom, hogy tudja. Aztán mégis ráhagyom. Szívesen csinálja, én pedig nem akarom megbántani. Azt azért nem bírom megállni, hogy ne csipkelődjek picit mielőtt kimegyek a konyhából, amit ő természetesen folytat és a végén hatalmasat nevetünk.

A másik:
- Milyen sütit süssek neked?
- Anya, nem szükséges.
- Tudod, hogy szívesen teszem.
- De anya...
- Nem, nem. - És nevet. Olyan jó hallani. - Szóval, milyen sütit süssek neked?
Fáradt sóhajjal: - Anya, süssél nekem keksztekercset.
(Aki egy kicsit is tisztában van a süteményekkel, az nagyon jól tudja, hogy a keksztekercset nem sütik. :D)
Anya nevet egyet és megígéri, hogy most is, mint minden évben: megcsinálja. Mindketten tudjuk, hogy ezen kívül készít még kétféle süteményt. Csak úgy.

Annyira szeretem őket.
Most őszintén: hát lehet rájuk haragudni? :)