Segíteni másokon mindig öröm. Kapni érte valamit vagy megalázó, vagy őszinte viszonzás. A civilizáció megteremtődése óta az ember igyekszik segíteni embertársát, sokszor nem is tudva, hogy tulajdonképpen most jót vagy rosszat tett-e vele. Ugyanis a segítség nem mindig azonos az adó és a kapó szemszögéből. Az események bonyolult láncszemei, a fatális tévedések, és a véletlenek morbid összjátéka kifordítja tetteinket, semmissé teszi a szándékokat, és marad az, amit tettél.
A minap az utcán sétáltam, előző éjszaka szakadt az eső, és még az ereszcsatorna is be volt fagyva. Egy kislány, - lehetett vagy 8 éves - futott velem szemben, hátán zörgött az iskolatáska. Láttam, hogy pillanatokon belül ráfut a jégpáncélra, és akkorát esik, hogy a szomszéd ház is beleremeg, ezért gyorsabb iramra vettem a sétát, és pont akkor értem a kislány mellé, amikor megcsúszott. Reflexből elkaptam a karját, és elégedett voltam, hogy megvan, időben érkeztem.
A kislányt elrántotta az iskolatáska, zuhanás közben megtekeredett, és a válla éles roppanással fejezte ki hogylétét. A kislány a fájdalomtól vagy a sokktól falfehér arccal lógott a kezemben. Kétségbeesetten néztem körbe, hogy hol vannak a szülei, vagy valakije, de csak egy toprongyos szeszkazán dülöngélt felénk. A kislánynak lassan megjött a hangja, torka szakadtából bömbölt és sivalkodott. Próbáltam nyugtatni, hogy semmi baj, megnézem, amikor a szeszkazán odaért mellénk, félrelökött, megragadta a kislány kezét (szerencsére a másikat), megpofozta, hogy ne kiabáljon az utcán és magában motyogva rángatta maga után. A kislány egy darabig sivalkodott az anyjának (legalábbis ezt hallottam, részemről nem tudtam eldönteni a nemét), majd halkan hüppögve botladozott tovább.
A kezem lassan összecsukta a telefont, amibe a mentős még mindig türelmetlenül halló-zott, fejemre húztam a csuklyát, és csendben elindultam a dolgomra… Elég volt mára ennyi segítség…
- Lestat naplója –
A minap az utcán sétáltam, előző éjszaka szakadt az eső, és még az ereszcsatorna is be volt fagyva. Egy kislány, - lehetett vagy 8 éves - futott velem szemben, hátán zörgött az iskolatáska. Láttam, hogy pillanatokon belül ráfut a jégpáncélra, és akkorát esik, hogy a szomszéd ház is beleremeg, ezért gyorsabb iramra vettem a sétát, és pont akkor értem a kislány mellé, amikor megcsúszott. Reflexből elkaptam a karját, és elégedett voltam, hogy megvan, időben érkeztem.
A kislányt elrántotta az iskolatáska, zuhanás közben megtekeredett, és a válla éles roppanással fejezte ki hogylétét. A kislány a fájdalomtól vagy a sokktól falfehér arccal lógott a kezemben. Kétségbeesetten néztem körbe, hogy hol vannak a szülei, vagy valakije, de csak egy toprongyos szeszkazán dülöngélt felénk. A kislánynak lassan megjött a hangja, torka szakadtából bömbölt és sivalkodott. Próbáltam nyugtatni, hogy semmi baj, megnézem, amikor a szeszkazán odaért mellénk, félrelökött, megragadta a kislány kezét (szerencsére a másikat), megpofozta, hogy ne kiabáljon az utcán és magában motyogva rángatta maga után. A kislány egy darabig sivalkodott az anyjának (legalábbis ezt hallottam, részemről nem tudtam eldönteni a nemét), majd halkan hüppögve botladozott tovább.
A kezem lassan összecsukta a telefont, amibe a mentős még mindig türelmetlenül halló-zott, fejemre húztam a csuklyát, és csendben elindultam a dolgomra… Elég volt mára ennyi segítség…
- Lestat naplója –
Megjegyzések
Megjegyzés küldése