Kutyadolog

Szeretem a mangákat. (Nyugodtan  lehet érte megkövezni.) Viccesek, aranyosak, elrepítenek egy másik világba, néha csöpögősem romantikusak, vagy egyszerűen csak kikapcsolnak. Még 1-2 évvel ezelőtt találtam egy sorozatot Deep Love címmel. Nem az a kalsszikus bugyuta történet. Bár négy külön történet, a főszereplői kapcsolatban álltak egymással, és az első történet főhőse az összekötő szál.
Az első az AIDS-ről szól, a második a prostitúcióról, a harmadik egy host klubról és a negyedik rész... na igen... Ennek a címe Pao no Monogatari vagyis Pao története. Ez egy kiskutyáról szól. Egyetlen fejezetet voltam képes elolvasni belőle. Mindegyik rész felkavaró és olyan témákat feszeget, amelyekről az emberek nem szívesen beszélnek, de nekem, mind közül ez a volt legkeményebb, amit olvastam. Egy talált kutyáról szól, amelyiknek születik három kölyke. De a családnak, amelyik befogadta őket, el kell költöznie és a kutyákat nem vihetik magukkal. És már itt látunk egy sajnos nagyon is általános dolgot: adtak a kutyáknak több napra elég élelmet és ott hagyták őket. Az étel elfogyott, de senki sem segített nekik. Az anyakutya pedig elpusztult. A kicsit ugattak, és két gyerek megtalálta őket, de ahelyett, hogy segítettek volna rajtuk, megcsodálták az anyakutya rothadó tetemét és kilőtték egy pisztollyal az egyik kölyök szemét. (Persze, tudom, hogy kerül a gyerekhez stukker? Mittudomén, ezt nem írták le.) Aztán néhány nappal később visszamentek... és vége volt az első fejezetnek.
Nem voltam és nem vagyok hajlandó ezt tovább olvasni. Kegyetlenül felkavart a történet, de az még inkább, hogy tudom: ez nem csak kitaláció, ez a szomorú valóság. Nem szégyellem, a fejezet végén már bőgtem, mint egy taknyos kisgyerek. Mindig is érzékeny voltam erre a témára, és ölni tudnék az ilyenekért. Mióta az eszemet tudom, mindig volt kutyánk. Most is van. A legutóbbi után megfogadtam, hogy soha többé, de amikor Párom felhozta a mostani blökinket... belenéztem azokba a hatalmas csokiszemekbe és elvesztem. Nem bírtam nemet mondani. Amit aztán persze mindig megbánok, ha kiborítanak, de valójában nem tudnám se bántani, se elküldeni. :)
Egyszerűen nem bírom megérteni azokat az embereket, akik vesznek maguknak kutyát, macskát, hörcsögök, miegyéb kiskedvencet, aztán kiteszik az utcára, mondván, "Meguntam" vagy "Túl nagyra nőtt". Ez nem mentség erre! Akkor minek vette meg?! Egy állat tartása, legyen az kutya vagy tengerimalac, felelősséggel és kötelességgekkel jár. És aki nem képes felelősséget vállalni egy olyan házikedvencért, amely annyira kellett neki, arra hogy építhetne bárki is jövőt? Vagy ha már nem szeretné megtartani, miért nem keres neki egy rendes gazdit? Egy olyat, aki tényleg képes odafigyelni rá? Ha egy kicsit is több tisztesség szorulna azokba az állatokba - mert nem tudom őket az ember jelzővel illetni -, akkor előre gondolkodnának és nem vinnének haza panelba egy ónémetjuhászt (én beszélek, akinek egy labrador-vizsla keveréke van ^^), hogy aztán egy év múlva utcára tegyék, "mert hát kinőtte a lakást". Ő akarta, akkor viselje, de egy felelős gazdi igenis keresne a háziállatának egy új gazdit, ha valamilyen okból már nem tudja tovább tartani...
Nagyon is helyénvalónak érzem a mangában a kislány szemrehányását: "Örökké gondjukat viseljük majd! Ezt te mondtad, apa!" Mit ne mondjak, szép példa a gyereknek...

(Cigiszünet, mielőtt felrobbanok...!)

A másik, amin kegyetlenül fel tudom húzni magam az az állatkínzás. Szerencsétlen kóbórkutyának nincs elég baja, akkor még a hülyegyerekek is bántják? Épp elég szomorú, hogy ennyi állat él az utcán a gazdáik felelőtlen magatartása miatt. Miért kell még bántani is? Ha rajtam múlna, komplett állatkertem lenne, mert én az a típus vagyok, aki nem bír ott hagyni az utcán egy kóborkutyát (ha csak nem akar megharapni). Sokszor láttam megfélemlített, megnyomorított állatokat, és mindig elszomorodom ezen... De büszke vagyok arra, hogy az én kutyám nem rándul össze, ha megsimítom a fejét és nem húzza össze magát, ha hirtelen mozdulatot teszek. (Bár eleinte ezzel voltak gondok. Gyanítom, hogy szeretcsétlent megverték néhányszor...) Egyszerűen nem értem az embereket. Hazavisznek egy kutyát. "Jujj, milyen aranyos." Aztán jönnek a "kuyta hűséges barát és lelkitárs" szöveggel. Hol vannal ezek a fennkölt eszmék, mikor vasrúddal veri félholtra szerencsétlen állatot?! Hol vannak a nemes gondolatok, amikor állandóan megkötve tartja a kutyát az udvarban?! Ez egyszerűen undorító, és azokat, akik ilyet tesznek egy állattal, nem nevezném embereknek. Tényleg azt hiszik, hogy ezeknek a teremtéseknek nincsenek érzéseik, csak azért, mert nem emberek? Ettől még vannak, csak mások, mint mi. Lehet, hogy egy kutya nem ölel át és mondja azt, hogy szeretlek, de kifejezi a ragaszkodását azzal, hogy a fejét az öledbe teszi, vagy hozzád bújik, ha szomorú vagy. Lehet, hogy az ő ézései nem olyan összetettek és bonyolultak, mint a tieid, de attól még igenis vannak. Hihetetlenül sokat lehet tanulni egy kutyától. Ők nem a múltban vagy a jövőben élnek, mint az ember. Nekik csak a jelen van, ennél több nem érdekli őket. Ha te az adott pillanatban szomorú vagy, a kutyád odamegy hozzád, megbököd a fejével és arra kényszerít, hogy simogasd. Ettől ő önző lenne? Nem. Ő így jelzi, hogy törődik veled. Miért kell hát bántani őket? Azért, mert a kutya nem teszi azt, amit mondasz, nem az ő hibája: te nevelted rosszul. A saját kudarcodat vetíted ki rá, és ezért bántod? Hiába kértél bocsánatot, a kutya nem felejt ilyen könnyen. Mint az ember: ha egyszer bántott, bánthat máskor is. Emiatt altatnak el nagyon sok kutyát. Nem mondom, hogy nem jogos, de nem érzem fairnek az állattal szemben. Mi van, ha ő csak védte magát? Mi van, ha csak megijedt? Persze az ember ebbe nem gondol bele, ő csak ítélkezik: megharapott egy embert, vesszen! Számukra ennyit ér egy állat élete, egy eldobható rongycsomót, ami helyett lesz majd másik. Nem. Nem lesz. Ugyanolyan nem lesz. Lesz másik, lesz másmilyen, de ugyanolyan nem. És akkor, csak akkor fog majd rájönni a "kedves gazdi", hogy valamit nagyon elcseszett, amikor már késő. Mert egy kutyának nem kell fodrász, manikűr, bundafestés, cuki ruhák és egyéb baromságok. Nekik csak törődés kell, egy otthon, ahol szeretik, egy gazdi, aki sétálni viszi és játszik vele. És amíg ezt valaki nem képes megérteni, addig nem hiszem, hogy képes lesz felelős gazdiként viselkedni.