Biztosan tapasztaltad már, milyen az, amikor valakit régóta ismersz, a barátodnak nevezed, aztán egyszer csak jön a pofáraesés, amikor megtudod, hogy a bizalmaddal ugyan nem élt vissza, legalábbis a szó szoros értelmében nem, de kiforgatta a kérdésre válaszként adott szavaidat úgy, hogy az az ő kis lelkivilágának a legmegfelelőbb legyen, és természetesen mások szemében megerősítse saját döntésének helyességét. Kellemetlen, nem igaz? S mégsem ez a legbosszantóbb és legbántóbb, hanem az, amikor egy másik személy, akit mindketten ismertek, és akit testvéredként szeretsz eléd áll és neked szegezi a kérdést: "Igaz, hogy az mondtad...?". Te pedig nézel ostobán magad elé és nem érted, miről beszél. Aztán elkezd beszélni, elmondja mit hallott, mit tud. Te pedig megvilágosodsz. Jaa, hogy az. De hiszen te nem is ezt mondtad, ami azt illeti egyáltalán nem ezt mondtad. És egyre inkább felhergeled magad, kiadod a dühöd - magadban vagy látványosan -, majd szép lassan megnyugszol. És tudod mi következik, ha elcsitul a harag? A csalódottság érzése. Az érzés, hogy elárultak. És nem tudsz mit kezdeni vele, mert a fájdalom elnyom minden mást. Aztán ez is elcsitul, és képes vagy higgadtan átgondolni és átértékelni a dolgokat. Kell ez neked egyáltalán? Voltatok ti annyira barátok, hogy megérje küzdeni érte? Aztán írsz egy üzenetet. Kíváncsi vagy, ő hogyan látja a dolgot, és mit tud rá mondani. Aztán elgondolkodsz, hogy talán egyszer, újra...
Megjegyzések
Megjegyzés küldése