Rémes korai kelő vagyok. Azért, ha nehezen is, de megszoktam a hajnali ébredést, hogy mindennap ugyanaz a menetrend. Rendszerességet hozott az életembe, és ez tetszett. Nem aludtam délig, és este nem éreztem azt, hogy megint eltelt egy nap az életemből, és én megint nem csináltam semmit. Nem volt egy eget rengető munka, és ehhez mérten kaptam a fizetésemet, ami... nos, arra nem volt elég, hogy megváltsam vele a világot, de arra igen, hogy ne legyen mindig üres a tárcám. És a legfőbb: hosszútávra vettek fel. Úgy tűnt, végre anyagilag is egyenesbe jövök, hisz fix munka, fix fizu...
Tegnap reggel B. behívott az irodába. Megremegett a térdem, mert előre tudtam, mi fog következni, már csak a miértek érdekeltek. Magamban pedig átkoztam a megérzéseimet. B. elmondta, hogy nagyon magasak a hitelek kamatai és törlesztői, és a kávézó forgalma sem elég ahhoz, hogy ezek mellett az ott dolgozók bérét is rendesen kitermelhessék. Bármennyire is utál ilyet mondani és utálja, hogy neki kell közölnie, sajnos nem tudnak tovább alkalmazni. Szíven ütött a dolog, mert szerettem ott dolgozni, szerettem a társaságot, és nem utolsó sorban a pénz se jött éppen rosszul.
„Mintha tutajon, billegőn, járnék süllyedő háztetőn, alámerülő szigeten, úszó koporsófödelen…”
Uralkodtam magamon: higgadt és érzelemmentes maradtam. Felesleges kiborulni. De B. bármennyire is kedves és rendes volt, a kirúgás, az kirúgás... És akárhonnan nézem, a kedvesség rajtam nem sokat segít...
Hatalmasat csalódtam volna magamban, hogy megátalkodott Bakként akkor és ott borulok ki. Nem, ennél én sokkal büszkébb és makacsabb vagyok. Mégis furcsa felkelni és végigcsinálni a szokásos napi rutint úgy, hogy tudom: holnapután vége. Kicsit olyan ez az egész, mint egy elcseszett rémálom, amelyből nincs ébredés. Szar ügy, de ez van, ezt kell szeretni.
Mosolyogj, az élet szép…
Tegnap reggel B. behívott az irodába. Megremegett a térdem, mert előre tudtam, mi fog következni, már csak a miértek érdekeltek. Magamban pedig átkoztam a megérzéseimet. B. elmondta, hogy nagyon magasak a hitelek kamatai és törlesztői, és a kávézó forgalma sem elég ahhoz, hogy ezek mellett az ott dolgozók bérét is rendesen kitermelhessék. Bármennyire is utál ilyet mondani és utálja, hogy neki kell közölnie, sajnos nem tudnak tovább alkalmazni. Szíven ütött a dolog, mert szerettem ott dolgozni, szerettem a társaságot, és nem utolsó sorban a pénz se jött éppen rosszul.
„Mintha tutajon, billegőn, járnék süllyedő háztetőn, alámerülő szigeten, úszó koporsófödelen…”
Uralkodtam magamon: higgadt és érzelemmentes maradtam. Felesleges kiborulni. De B. bármennyire is kedves és rendes volt, a kirúgás, az kirúgás... És akárhonnan nézem, a kedvesség rajtam nem sokat segít...
Hatalmasat csalódtam volna magamban, hogy megátalkodott Bakként akkor és ott borulok ki. Nem, ennél én sokkal büszkébb és makacsabb vagyok. Mégis furcsa felkelni és végigcsinálni a szokásos napi rutint úgy, hogy tudom: holnapután vége. Kicsit olyan ez az egész, mint egy elcseszett rémálom, amelyből nincs ébredés. Szar ügy, de ez van, ezt kell szeretni.
Mosolyogj, az élet szép…
Megjegyzések
Megjegyzés küldése